|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
Popdesszert - Dzsipszi-dzsessz és hungarian blues
Sebők János rovata
"A Hungarian Blues - mi lenne más csak az, amit a cigány húz."
(Bródy János)
Képzeljük el: a 100 tagú cigányzenekar hungarikum, a Rajkók nem hakniznak, hanem turnéznak a világban, egy magyaros "dzsipszi-show" Michael Flatley Riverdance-ával konkurál, s persze a világ koncerttermeiben rendszeresen jelen vannak azok a magyar művészek (szólisták, zenekarok), akik a maguk műfajában egyébként a topon vannak, de jelenleg nem nagyon viszik szét hírünket a világban.
A cigányzenészeinkről, a zseniális hangszeresekről, a briliáns szólistákról, a kiváló zenekarokról, az unikális lemezekről, a hungarian bluesról beszélek. Egyrészt, mert külföldön tombol a közönség és süvegel a szakma, másrészt itthon éppen "éhen halnak" a zenészek, s a Parlament előtt tüntetnek elkeseredetten muzsikálva. Itt tartunk. S adódik már megint a kérdés: miért nem tudjuk ezt normálisan csinálni? Miért van az, hogy valamiben megint "nagyhatalom" lehetnénk, ehelyett jó magyar alkimistaként az aranyból is szaranyat csinálunk?
Czinka Pannától Tony Lakatosig
Sténberger Ferenc (Németország)
Híres dinasztiák alakultak ki a cigányság körében, s leszármazottaik (Lakatos, Járóka család stb.) kezéből máig nem hullott ki a vonó. A cigányság tehetséges tagjai időközben a többi hangszert is meghódították, s a múlt században briliáns cimbalmosok, bőgősök, zongoristák, szaxofonisták, dobosok nőttek fel, akiknek egy része átváltott a modern műfajokra. A hagyományos szórakoztató zenékből a fiatal cigányzenészek az ötvenes évektől átköltöztek a dzsessz, s részben a rock műfajába. A magyar rock and roll például 1956-ban Kovács Andorral, a gitárzsenivel kezdődött, aki nem volt kisebb tehetség, mint Django Reinhard, csakhogy ő nem Belgiumban, hanem a vasfüggönyön innen élt, s próbált hírnévre vergődni. Nem voltunk híján a későbbiekben sem a tehetségeknek, ám a vasfüggöny néhány évtizedig még nem ment fel, s ezekkel a rétegzenékkel sem az állami hanglemezkiadás, sem az állami rádiózás, sem a hivatali show-biznisz, egy idő után pedig már a hazai vendéglátóipar sem tudott mit kezdeni. A Ki mit tudokon ugyan megcsodálhattuk az éppen soron következő új nemzedék tagjainak tehetségét, de velük sem készültek felvételek, nem menedzselték őket, aztán amikor a nyolcvanas évektől kezdve a vendéglátóiparban is végképp alig maradt munkalehetőség, midenki ment, amerre látott. Ahogy az ország nem tudta eltartani a "szomorúzenész" zongoristáit, operaénekeseit, hasonlóképpen a cigány "dzsesszistáknak" sem jutott hely a nagy öregek (Pege, Kőszegi, Babos, Jávori) mellett. Megkezdődött az elvándorlás, a kitelepülés a nálunk gazdagabb országokba, s az újabb generáció tagjai - Tony Lakatos, Snétberger Ferenc, Kathy Horváth Lajos és a többiek - már mehettek isten hírével. Menniük kellett, ha koncertezni, érvényesülni, lemezt készíteni, egyáltalán zenélni akartak. S mint neves elődeik, természetesen ők is sikert arattak.
Az ír példa vonzó lehet
Szakcsi Lakatos Béla és Tony Lakatos (Franciaország)
Aztán a kilencvenes években nem kis irigységgel figyelhettük, hogy a kultúrájukat menedzselő kis népek (akiknek művészeiről korábban nemigen tudtunk) szintén megelőznek bennünket. Az írek folkban (Enya, Dubliners), rockban (U2, Simple Minds), táncshow-ban (Riverdance) mintaszerűen menedzselték felfedezett értékeiket, építették fel rájuk kulturális imázsukat, s különlegességeiket a világ gyorsan megismerte, elismerte, és ami még fontosabb, díjazta. Ha számba vesszük a mi adottságainkat, tehetségeinket, akkor ilyen érdekességeket, nagyágyúkat még nem is, de különlegességeket mi is felvonultathatnánk. Folkban nagyon erősek vagyunk (pl. Sebestyén, Muzsikás, Palya Bea), táncban komoly tradícióink vannak (verbunk, csárdás, balett), rockban bekapcsolódhatnánk a világzenébe, az elektronikus tánczenébe), s hát nem utolsósorban itt van a dzsipszi-dzsessz a maga ezernyi színével, árnyalatával, művészeivel, s azok szakmai elismeréseivel. Ezt kellene a jövőben a jelenleginél sokkal jobban kommunikálni a világnak, hogy a sporadikus kezdeményezésekből koncepciózus kultúrmisszió szülessen. Mindezt azért írom, mert a nagy nyári fesztiváldömpingben augusztusban volt Budapesten egy rendezvénysorozat (Nyáresti Gypsy fesztivál 2006), amely Kapolcs és a Sziget "árnyékában" világszámokat kínált, olyan előadókat, zenekarokat, akik nemcsak nagyobb hazai médiafigyelmet érdemelnének, de arra is megértek, hogy vigyék hírünket a világba.
Elszakadóban az amerikai dzsessztől
Oláh Kálmán
A "dzsipszi-dzsessz" más képviselői is hasonló elveket vallanak. Valamennyien keresik azt az új hangot, előadásmódot, ami csak erre a térségre jellemző, ami a művészeket is, a műfajukat is megújíthatja. Mára fiatal szólistákból is bőven van utánpótlás: Rostás Mónika, Rostás Csaba, Szolnoki Dóra, Pozsár Eszter, Szalóki Ágnes, Palya Bea, Szőke Nikoletta bontogatja szárnyait a koncertszínpadokon, de hangszeresekből (Radics Gábor hegedű, Pecek Lakatos András dob, Oláh Szabolcs gitár, Oláh Péter bőgő, ifj. Pecek Lakatos Adorján zongora, Orbán György bőgő) is gazdag a "felhozatal". Minden adott tehát ahhoz, hogy a világzenében egy új trenddel a magyaroké legyen a következő áttörés. Ehhez azonban a kulturális tárcától több segítségre, a médiától több figyelemre, a közönségtől pedig támogató szeretetre volna szükség. A művek - lásd ajánlólistánkat - már készen vannak, a művészek a koncerteken is bizonyítottak.
Hanghordozók:
DVD
The Quartet - Live in Concert
Oláh Kálmán, Tony Lakatos, Adam Nussbaum, Bob McClure
CD
Trio Midnight & Lee Konitz - Trio Midnight meets Lee Konitz
Új Magyar Gipsy Jazz - No dara!
Tony Lakatos - Gipsy Colours
Snétberger Ferenc - Balance
Snétberger Trió - Nomads
|
|
|
<<< vissza
|
|
|
|
