|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
Régi idők mozija
Tennessee Williams - díszdobozban
Az nem úgy van ám, ahogy Az ifjúság édes madara egyik extrájában mondja valaki, hogy Tennessee Williams helye ott van mindjárt a Shakespeare-é mellett - de ez az (amerikai) valaki mégis a lényegre tapintott. Hogy ugyanis a szándék tényleg ez.
Régi mániám, és időnként el is mondom, hogy az amerikai drámaírótriász (Eugene O'Neill, Tennessee Williams és Arthur Miller) életművének részben evidens, részben rejtett célja valahogyan az - onnan nézvést - ősrégi európai drámairodalom "kiegyenlítése" volt: egy önálló és jellegzetesen saját tradícióval bíró amerikai drámai hagyomány megteremtése. Nemcsak O'Neill Amerikai Elektrája vagy Williams Orfeusz alászáll című darabja példázza ezt, hanem az "őshonos" amerikai problémák drámai megjelenése is (mondjuk, Miller Pillantás a hídról című művében a bevándorlóügy, vagy Az ügynök halálában a kisember kiszolgáltatottsága a "farkastörvényeknek", vagy Williamsnél az amerikai álom, az önmegvalósítás, a feltörekvés csapdái és hátulütői, szinte mindegyik drámájában).
És a léleké, a szívé, az idegeké, a szenvedélyé, szóval mindazé, ami az ember bőrébe be van zárva: ez már kivált Tennessee Williams terepe. őt - aki maga is pompás esettanulmány lehetett volna, ha, mondjuk, leheveredik Freud díványára - az emberek közti kapcsolatok szövevényénél is jobban érdekelte az odabent zajló dráma. Blanche DuBois (,fehér liget' a neve, tessék) az élethazugság hálójába bonyolódott bele életfogytig; Chance (ez meg ,esély') Wayne (ha torzítok kicsit, vainre, ott a ,hiábavalóság') a Hollywoodban testet öltött "amerikai álomba" bódult bele; Brick (,tégla') a barátja iránti szenvedélyét fojtotta alkoholba...
És akkor itt van a Tennessee Williams-díszdoboz, benne csupa régi idők mozija, három jól ismert dráma-, és egy kevéssé ismert regényadaptáció. Ez utóbbi a
Tavasz Rómában
címet kapta (az 1950-ben született kisregény címe: Mrs. Stone római tavasza), José Quintero rendezte (és nem Vittorio de Sica, aki az önkéntes és végleges száműzetésbe vonult Greta Garbót szerette volna visszahozni a vászonra ezzel a mozival) 1961-ben, és az idősödő (ötvenes), pályájának hanyatló szakaszába lépett színésznő (Mrs. Stone, azaz ,kő') szerepére a legendás Vivien Leigh-t nyerte meg, a fiatal itáliai dzsigolót pedig Warren Beattyre osztotta. És van a filmben egy lecsúszott grófnő, aki fiatal, csinos fiúk kiközvetítésével foglalkozik: őt Lotte Lenya játssza, aki nemcsak Kurt Weillnek, Brecht zeneszerzőjének a felesége, hanem remek színésznő, szerintem övé a mozi legéletesebb figurája. A történet amúgy az öregedés körül forog - érdekes, hogy mind a négy filmben középponti vagy majdnem középponti problémát jelent, hogy múlik az idő -, ez ma legjobb esetben is melodrámához elég; de egyrészt olykor a melodráma is érdekes, másrészt jó nézni a középkorúan is légies, csinos és halovány Vivien Leigh-t. Warren Beatty meg igazi szépfiú, markáns arca csak később lesz neki.
Az ifjúság édes madara
című filmben, akárcsak a többiben, társszerzőként kellett volna feltüntetni egy bizonyos Will Hays nevű urat, akinek az alábbi változtatások köszönhetők: Williams 1959-es darabjában Chance nemcsak terhesen, hanem betegen hagyja hátra Heavenly nevű szerelmét, akinek a szükségszerű operáció következtében sosem lehet gyereke - ezért a lány öccse később nem csupán orrba vágja, hanem kasztrálja a bűnéről mit sem tudó csábítót. A változásokat - köztük egy viszonylag boldog véget is - író kéz ugyan a rendező Richard Brooksé, de ő mindössze betartotta az 1930-ban elfogadott Hays-kódexet, amely gondosan tartalmazta mindazt, ami károsan vagy nyugtalanítólag hathat a közönség erkölcsére, kedélyére vagy közérzetére, és megtiltotta filmes megjelenítésüket. Mára elavult - hál' isten vagy sajnos.
Mindazonáltal az öregedő dívát, aki alkoholba, kábítószerbe és gyógyszerbe (a hasis átment a cenzoron!) fojtja bánatát, fantasztikusan játssza Geraldine Page. A színpadon edzett művész nem hagyatkozik a kamerára: újrateremti, bentről építi föl a széteső személyiséget. Igaz, partnerével, a fiatal Paul Newmannel együtt másodszor játszotta el a szomorú történetet (először dübörgő sikert arattak a Broadwayn); s igaz az is, hogy Williams rájuk írta a két szerepet. Newman pedig jó partner - ekkor már sokkal több szikrázik belőle, mint hihetetlenül kék szeme.
Mert a
Macska a forró bádogtetőn
című film láttán, 1958-ban még több rosszmájú kritikus csak a fiatal és kék szemű Brando-epigont látta benne. Most kijelentem, nem volt igazuk: Brick megformálásában is színészi tehetség vibrál, a lefojtott szenvedély és az agresszív ridegség izgalmas keveréke. A drámában a "macska", azaz Maggie, a feleség és Brick, a férj párbaja a "fősodor", de minthogy ennek a viszonynak szörnyű titka a férj homoerotikus szenvedélye a barátja iránt, aki öngyilkos lett, Brooks filmjében ezt a konfliktust elnyomja egy másik: az apa és a fiú közt támadt ellentét. Mi tagadás: míg az előbbi miatt sokat veszített a mozi a darab feszültségéből, ez utóbbi változtatás jelentősen javított a mérlegen. Newman és a Big Daddyt játszó Burl Ives valami nagyon lényegeset mondanak el az apa-fiú viszonyról a self-made-manek és apakövető fiúk Amerikájában; azt, hogy az életminták a pénzzel sem öröklődnek.
Williamsnek ezt a darabját többször is megfilmesítették: 1976-ban Robert Moore rendezésében tévéfilm készült Natalie Wood és akkori férje, Robert Wagner főszereplésével; Big Daddyt pedig maga Sir Laurence Olivier játszotta, egy 85-ös verzióban pedig ugyancsak Big Daddyt az a Rip Torn, aki Az ifjúság édes madarában a lány öccsét alakította, a valóságban pedig Geraldine Page férje volt. Úgy látszik, nagy országokban is kicsi a krém, ha színészekről van szó...
A krém krémje ebben a filmben Elizabeth Taylor. ő maga Maggie, a macska: erő, bátorság, eltökéltség, kitartás árad belőle, és sebezhetőség, gyöngédség is. A későbbi "végzet asszonya", aki ekkor még csak második házasságánál tart a majdani nyolcból, már látszik, mindent tud, amire a filmezésben szükség lehet, a szakmai vértezet igen erőteljes. Az a bizonyos démonikus sugárzás ekkor még kislányos kissé, ezért aztán örülhet a néző, hogy a végén az a bizonyos "Hays Code" boldog véggel ajándékozza meg: férj és feleség nekilát a gyermekcsinálásnak.
Williams leggyakrabban játszott darabja
A vágy villamosa,
és mindenki tudja, aki legalább egyszer is látta színpadon, hogy a Vágy nevű villamos az Elíziumi mezőkre megy. Ott lakik ugyanis a valahai úrilány, Stella, mert beleszeretett a közönséges "polákba", Stanleybe. És idelátogat a nővére, Blanche - és a darab meg a film végére kiderül, hogy számára az Elíziumi mezők bizony a végállomás. A csodavárásba és saját álomvilágába belegabalyodott Blanche igazi tragédiája ebből a filmből is kimarad: egyszer régen rányitotta az ajtót fiatal férjére, akit a barátjával egy ágyban talált, s a férj, nem tudván elviselni a leleplezés szégyenét, öngyilkos lett.
A doboz filmjei közül ez a legjobb rendezés: Elia Kazané. A történet - Blanche teljes összeomlása Stella és Stanley brutális és boldog szerelme árnyékéban - szinte magától, könnyedén bonyolódik; Kazan az atmoszférát, a sistergő, robbanó energiákkal terhes levegőt teremti meg. Blanche áthazudott, becsődölt életének minden póza, mesterkélt eleganciája, affektált emelkedettsége lelepleződik Stanley nyers és földhözragadt közegében, amely szintén paradoxonok által működik: az ütés szerelmet, a törés-zúzás birtoklást fejez ki.
Kazan erősen vezeti a színészeit: a fiatal Marlon Brando példaszerűen mutatja meg a folyamatot, melyben Stanley "dacos polákból" öntudatos családfővé érik, miközben persze a karaktere nem változik: ordít, üt, tör, zúz. Az 1951-es filmben ugyancsak Vivien Leigh játszik: ő Blanche, az álomszerep megformálója, és a majdnem negyvenéves színésznő igazán igyekszik nemcsak átélni, hanem meg is mutatni a fiatalság elsiratását. Szapora szempilla-rebegtetés és sűrűn tágra nyílt szem: ezek azok a színészi eszközök, amelyek felgyorsították a férfi nézők lélegzetvételét. A film végén Blanche-ot ideggyógyintézetbe szállítják, és egy furcsa poénként a húga, Stella elhagyni látszik Stanleyt. Igaz, nem megy messze, csak az emeletre, ahonnan mindig, de mindig visszatér.
A négy filmből az író, Tennessee Williams tragédiákkal és baljós fordulatokkal terhes életének megannyi figurája néz vissza ránk. De az ő drámáját nem írta meg senki.
Csáki Judit
Warner Home Video
|
|
|
<<< vissza
|
|
|
|
