|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
A Sárkányos Lány
Először álnév mögé rejtőzve, Buzai Borbálaként mesélte el, hogyan kezdett szinte kislányként inni, majd drogozni, s milyen kínlódások árán sikerült leszoknia. Most már tudhatjuk: Koncz Orsolyának hívják, és ma sem boldog. Vagy inkább néha igen, de a legtöbbször nem. A legtöbbször úgy szenved, hogy nem tudja igazából, mi baja. Könnyedén mondjuk az ilyen emberre: depressziós. Ami persze igazából alig több mint egy szó: éppolyan abszurd, mint a létezés akkor, amikor minden értelmetlennek tűnik.
A megoldás egyszerű: szedjen Prozacot!
És szed. Kicsit használ is, de nem sokáig...
A világ nem változik meg tőle: így sem képes tartós párkapcsolatot kialakítani, nem képes egy munkahelyen sokáig megmaradni, s ami a legfőbb: sehogy sem találja a megnyugtató választ arra a kérdésre: mi végre van itt a földön? Lehet, hogy borderline személyiség? Vagy csak túlérzékeny? Csak éppen nem képes "normális (felnőtt) emberré" válni, azaz "beolvadni" a világba?
Hátborzongatóan őszinte könyv, de ez önmagában nem volna elég. Koncz Orsolya, miközben leírja a "depresszió" legsötétebb bugyraiba való leereszkedésének élményeit, képes önmagát kívülről is látni - elemzi az állapotát, olvas (például Sylvia Platht és Elizabeth Wurtzelt), reflektál az olvasmányaira, újra és újra megpróbálkozik a nagy ő felkutatásával, színesen - néhol humorral, máskor keserűen vagy dühösen - mesél párkapcsolati örömeiről és kudarcairól, egyszóval iszonyatos erővel próbál kimászni a gödörből.
Írni is ezért ír. És mert tudja: sokan, nagyon sokan hasonlítanak hozzá... Hátha nekik (is) segít, ha elolvassák a könyvét.
N. M.
Koncz Orsolya: Hullámvasút - A Sárkányos lány lent és lejjebb
Kb. 360 oldal, 1800 Ft, Európa Könyvkiadó
Várható megjelenés: 2006. szeptember
Koncz Orsolya
Hullámvasút - A Sárkányos Lány lent és lejjebb
(Részlet)
2003. július 17.
Huszonhét éves vagyok.
Kezdek jobban lenni, hat a Prozac vagy a torna vagy az egyedüllét vagy mindez együtt. Ahogy közeledett a május vége, előre féltem, hogy az iszonyatosan nagy meló, a kilenc hónapos projekt után milyen űr marad majd bennem. Floridából való hazaköltözésem után Gyurival, nevelőapámmal egy jótékonysági gálaestet szerveztünk, ami országos rendezvénysorozattá nőtte ki magát. A Millenáris hatalmas csarnokában volt a több ezer fős gálaest: iszonyatos apparátus, kivetítők, hang-, fény- és színpadtechnika, neves fellépők. De ezenfelül egy jótékonysági festményárverést is rendeztem, amelynek a kiállítása a Gerbeaud épületében volt, neves filmrendező megnyitóbeszédével, az árverés maga pedig a Le Méridien hotelben. Az utolsó hetekben iszonyúan feltuningolt állapotban pörögtem. És egyszer csak vége lett, úgy, hogy közben gondolkodni sem volt időm. Pár napos elvonulásra, pihenésre, magamba fordulásra lett volna szükségem utána. Elég lett volna pár nap. De képtelen voltam erre, egyszerűen csak pörögtem tovább a tengelyem körül. Barátokkal találkoztam, akiket igen elhanyagoltam az utolsó hónapokban, és buliztam. Ittam. Nem gondolkodtam. Intéztem azokat a dolgokat, amik a rendezvény után még hátravoltak, de erőtlenül, ugyanis május huszonnegyedikével bennem teljesen vége lett az egész azt megelőző időszaknak. Egyszerűen lezárult, eltemettem, anélkül hogy átgondoltam volna, hogy egy gondolatot is vesztegettem volna rá. Jöttek az újabb ötleteim, a forgatás, újabb aukció szervezése, festményekkel bizniszelés, a maszkjaim stb. Aztán ezek közül egyik sem jött be azonnal, hirtelen minden lelassult. Nem maradt semmi. Nem lett semmi dolgom, és nem lett bevételem. Felkeltem reggel, de nem volt kedvem felkelni. Lehetett tudni, hogy semmi sem fog történni aznap. A barátaim kevesebbet értek rá, mint én. Amikor ráértek, ittam. Megjött Laci Kanadából, nálam volt három napot, amit többnyire a kocsmában töltöttünk. Ez az ivás már nem a régi alkoholizálás volt, de gyorsan odavezetett volna, és a lelkiállapotom ijesztően hasonlítani kezdett a régire. Sok ember között voltam, de valahogy annál inkább egyedül éreztem magam. Teljesen elvesztettem a kapcsolatot önmagammal. Rájöttem, hogy össze kell szednem magam, meg kell nyugodnom, egyedül kell lennem, pihennem kell, sportolnom kell, átgondolni a dolgokat. De egyszerűen nem sikerült. Kapálóztam, hogy ne kelljen nagyon-nagyon mélyre zuhannom, mielőtt kifelé indulhatnék a gödörből. De nem sikerült. Egyre rosszabb lett. Február óta minden reggel leírtam a céljaimat, de most abbahagytam, mert minden sor egyszerűen a képembe ordította, hogy mennyire a leírtak ellenkezője az igaz, és így csak csalódtam, és újra csalódtam magamban. Próbáltam tornázni vagy futni, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam rászánni magam. Elkezdtem, de a sikertelenség miatt abbahagytam. Egyik bevált módszerem sem segített kijönni a gödörből. Darab szarnál is szarabbnak éreztem magam. Hogy feldobódjak, elolvastam a Végállomás gyermekeit és az Egy rém ronda vörös barakk Amerikábant, mindkettő drogosokról szól, aztán nekiálltam a neten szintén depressziós történeteket olvasni. Megint megijedtem, hogy ugyanolyan vagyok, mint a híres esetek, Sylvia Plath vagy Elisabeth Wurtzel, vagy az összes többi, akinek a történetét olvastam. Hogy nincs semmi identitásom, csak egy betegség, ami ugyanaz, mint másoknál. Persze nem mentem sehová, lemondtam minden programot, elbújtam. Egész nap csak kínlódtam, és vártam valamire. Hogy vége legyen az egésznek.
A házunk előtt egy tér van, házakat csak messze látok, de mégis, amikor a teraszomon ültem, úgy éreztem, mintha ketrecbe lennék zárva. Iszonyú indulat volt bennem. Percenként felugrottam volna, és belevertem volna a fejemet a falba vagy a padlón loccsantottam volna szét. Aztán megkértem az egyik exemet, hogy írjon fel nekem Prozacot. Bementem hozzá szerda reggel a klinikára. Kérdezgetett volna, mi újság velem, de engem nem érdekelt semmi, egyedül az, hogy megkaphassam a gyógyszert, ami talán segíteni fog. Amikor azt kérdezte, hogy alakul az új életem, elfordultam, mert majdnem elsírtam magam, amiért ilyen otrombán emlékeztet a sikertelenségemre. Úgyhogy többnyire kínos csendben voltunk. Bár nem helyeselte, de felírt két dobozzal. A gyógyszer igazából amolyan lelki mankónak kellett, de persze a biológiában is bíztam, abban, hogy új erőre kap tőle a szerotonin-anyagcserém. Mindenesetre azon a héten már háromszor tornáztam is, és pár nap múlva kicsit jobb kedvem lett. Aztán megint iszonyatosan összezuhantam. Egyik nap csak úgy elkezdtek ömleni a könnyeim, és órákig abba sem maradt. Taknyom-nyálam egybefolyt, és egyszer csak arra a felismerésre jutottam, hogy egyáltalán nincs értelme élni, nem akarok élni.
(...)
Szar ügy, hogy minimum egy tízezer fős rendezvényt kell szerveznem ahhoz, hogy azt érezzem, érek valamit. Valaki azt mondta egyszer: Tudom, fiam, hogy nagy dolgokra vagy képes, de az élet csupa kis dolgokból áll.
(...)
A mostani héten megint túl vagyok három tornán, és igen, végre jól vagyok. A torna iszonyúan hatékony, nézegetem az új izmaimat, és újból szépnek látom magam. Bizonyos időszakaimban sikerül elérnem egy olyan belső egyensúlyt, amit csak úgy tudok megfogalmazni, hogy olyankor a középpontomban vagyok. Amint valami nagy munka vagy változás fenyeget, megrémülök, hogy kimozdulok onnan, és nagyon nehéz lesz visszatérni. A hazajövetelemkor persze kimozdultam, és aztán jött az észvesztő kilenc hónapos munka, miközben végig éreztem, hogy ennek meglesz még a böjtje. Most ismét megtaláltam a középpontom, de elkeserítő, hogy ez újra és újra ilyen nehéz. Két kerek hónapomba telt csak a gödörből kimászni, és persze le kellett mennem a legeslegmélyére. Az utóbbi napokban, ahogy egyre inkább ráhangolódtam a természetre, magamra, Istenre, már éreztem, hogy itt valami új van születőben. Érzem, hogy egy nehéz és fájdalmas tisztulási folyamat kellős közepén vagyok. Hiszem, hogy ebből megszületik majd valami új, egy magasabb tudatosság.
Az írás is örömet okoz, bár néha meg nagyon nehéz, és megfájdul közben a hasam.
(...)
Ezt találtam a gödröm mélyén, és egyáltalán nem segített az önmagam elfogadásában:
"A borderline személyiségzavar valószínűleg a korai gyermekkorban gyökerezik: valamilyen súlyos veszteség, a szülőfigurával való mélységesen instabil kapcsolat, gyerekkori trauma, bántalmazás vagy nélkülözés okozhatja. A borderline diagnózist kapó betegek több mint felét súlyosan bántalmazták vagy szexuálisan kihasználták gyerekkorában. A zavar a népesség mintegy két-három százalékára jellemző, tehát a leggyakoribb személyiségzavarnak tekinthető. Ha önnek borderline személyiségzavara van, akkor ön folyamatosan hadakozik az elhagyás valóságos vagy képzelt veszélye által kiváltott pánik ellen. A viselkedése tehát impulzív, nehezen kiszámítható, hangulata ingadozik, s emberi kapcsolatai rendkívül viharosak és intenzívek."
Laci elmondhatná, hányszor sikálta utánam a véres szőnyeget a három év alatt, míg együtt voltunk. Mindegy, most jól vagyok, Prozac-ország szép új világában. Persze most nincs kivel borderlánykodnom, mert nem vagyok párkapcsolatban. Lacinak, amikor itt volt, felolvastam ezt a szöveget. Az ágyon feküdt, csendben hallgatta, amikor kérdőn ránéztem, csak szomorúan bólintott, aztán mondta, hogy menjek oda hozzá. Odamentem egy üveg borral, teljesen elkenődve, mert valahol azért azt reméltem, hogy hátha megint csak beképzeltem magamnak valamit. Aztán nekiálltam ezerrel inni és ezerrel sírni. Őszintén el voltam keseredve, hogy hiába küzdök, ez van. ő pedig őszintén vigasztalt, hogy szerinte én rosszabbnak látom magam, mint amilyen vagyok. Azt mondta, hogy életében nem látott még egy ilyen embert, aki ennyire küzdene azért, hogy jobb legyen. Másnap, amikor kivittem a repülőtérre, azért elpoénkodtunk a személyiségzavaraimon. Szerinte nem vagyok beteg, csak kicsit komplikált.
|
|
|
<<< vissza
|
|
|
|
