 |
Munkahipotézis: a szerelem mindent legyőz
Ebből indul ki - nem a szerző, hanem a hőse, a két tudós nő: Marie Curie és Blanche Wittman, egyikőjük a kémia, másik a szerelem tudósa, a tudomány és az erotika szimbólumai. Két nő, akinek ép testét a szurokércből nyert rádium kék fénye és a szerelem sorvasztja el. Merthogy a szerelem mindent legyőz.
Per Olov Enquist két női élet nyomába szegődik: regénye a dokumentumok szabadságával és a költészet pontosságával fogalmaz. Nem afféle rossz emlékű regényes életrajz ez, hanem vegytiszta, sugárzó irodalom. A hegymenetben, amikor a szerző a szerelem emberi elmét felülmúló természetrajzát próbálja feltérképezni, el-elfogy a levegő, mert oly fojtogató, de P. O. E. (monogramja méltó nagy angol elődjéhez), még ha felismeréseivel halálos veszélybe is sodorja olykor olvasóját, mindvégig szorosan fogja kezét.
Ha az övé még ép.
Mert sem a Marie-é, sem a Blanché már nem az. Mindkettőjükét a sugárzó anyag teszi tönkre, az aszszisztens lányét egyenesen amputálni kell, minden végtagjával együtt.
Enquist könyvében érzéki és szellemi tudás sűrősödik össze a nőkről. Mintha nem is férfi írta volna. Egyébként nem is férfi írta: a nagy művésznek, véli Coleridge, nincs neme, androgün. Enquist könyve - ezzel nem a regény műfaját vitatom el tőle, nagyon is az, inkább a helyét keresem a tudás és a gondolkodás polcán az öröklétben, hisz oda való - egy olyan korszakba tekint bele a XIX-XX. század fordulóján, amikor a nőkről való gondolkodás fortyogni kezd. Blanche Wittman és Marie Curie története a legalkalmasabb anyag erre. A szelíd és fenyegető szépségű Blanche ugyanis nem csak Marie asszisztenseként vonult be a női történelembe, hanem a hisztériakutatással foglalkozó Charcot professzor kezeltjeként és modelljeként, vagy, ahogy a könyv állítja, szerelmeként. Charcot a Salpêtrière kórházat vezeti, a nők sötét és ismeretlen kontinensét, azt a börtönszerű intézményt, ahol hatezer hisztériásnak nevezett nőt kezelnek, "akiket megzavart a szerelem". A kórházra a nem is olyan régmúlt árnyéka vetül, amikor úgy vélték, a hisztéria és a nimfománia egy és ugyanaz. A "modernitás mocskos történetének" foglalata ez a női börtön-pokol, amelyet a szerző által is bizonnyal tanulmányozott francia filozófus, Michel Foucault A bolondság történetében tár fel. Távoli, elmosódott alakként bukkannak fel a nőkről ítéleteket mondó tudósok és művészek: Freud, Strindberg, Lombroso, de ők férfiak. És férfiak nincsenek.
A szerzőt nem orvosi esetek, öncélú történeti kutatások, kuriózumok és ritkaságok érdeklik, hanem két nő története, a szerelem mindent felfaló rákos daganata. "A szerelemből fény fakad vagy sötétség", ezért felfoghatatlan. Csak leírni lehet - tudományosan, vegyértékei szerint. Atomsúlya 225, neve rádium, gyönyörű, romboló kék fénnyel sugároz. "Ha valaki megosztja a sötétséget azzal, akit szeret, ott néha fény támad, olyan erős fény, mely ölni képes."
Töredékesen, több szerző által mesélt történet ez: Blanche feljegyzései, Enquist kommentárjai rakosgatják össze azt a puzzle-t, amelyben végül az olvasónak kell eligazodnia. Enquist szikár stílusába szikrázó hasonlatok vegyülnek, a szenvedély leírásában távolságtartó, szenvtelenül tárgyilagos (Kúnos László fordítása pedig remek). Megrázó szimbólumaiban egyszerű embertörténetek olvashatók: amilyen Pasqual és Maria Pinon esete, azé a mexikói férfiúé, akinek fején egy másik - beszédképtelen - női fej nőtt. Ez a teljes, elszakíthatatlan és örök együttlét szimbóluma: Maria mindössze nyolc perccel éli túl Pasqualt. M, P, Maria és Pasqual, Marie (Curie) és Paul (Langevin).
Minthogy a könyv egyik hőse, Marie sem éli túl Pault, legalábbis életpályája beleroppan abba a házasságtörő kapcsolatba, amelyből a közvélemény Dreyfus-ügyet kovácsol, s a Svéd Akadémia arról is lebeszélné az elkeseredett nőt, aki "még nincs úgy megkeményedve, ahogyan csak a szerelem mérhetetlen hiánya keményíti meg az embert", hogy a második Nobel-díját átvegye. Nem véletlen, hogy Otto Weininger is ekkoriban írja meg a korban oly népszerű művét, a Nem és jellemet, amelyben a nők és a zsidóság alsóbbrendűségét bizonyítja tudományosan.
De ő sincs benne e könyvben. Mert nincsenek férfiak. Azok sem, akik vannak. Enquist nem tézisregényt ír, nem is militáns irodalmat, egyszerűen csak nem találja a világban (világában) szóba hozható férfiakat. Hol van például Paul Langevin, amikor a sajtó meghurcolja Marie Curie-t, és Franciaország legszívesebben kiutasítaná a lengyel-zsidó nőt? Barátságos, udvarias és kissé személytelen választ ír Marie levelére, amiben ráadásul "nincs ideje mindenre kitérni".
Közben persze: Amor vincit omnia. És: Vae victis - Jaj a legyőzötteknek!
Tompa Andrea
Per Olov Enquist: Blanche és Marie könyve
Fordította: Kúnos László
Kb. 272 oldal, 2200 Ft, Európa Könyvkiadó
Várható megjelenés: 2006. szeptember
|
|
