|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
Csapda - kinek?
Tőzsér Árpád: Léggyökerek, új versek 2006
fotó: Kaiser Ottó
Tőzsér Árpád költészete különlegesen összetett jelenség a magyar líra történetében. Ha a költő mai munkáit nézzük, azok között szép számmal akad a napi élményekről szóló lírai beszámoló, a kortárs költők, írók, művészek munkáiról szóló esszéköltemény, társadalmi szatíra, groteszk jelenet, sőt nonszensz jellegű vers is. Mindegyik játékos, egyik sem komolytalan. Jó, élvezhető darabok. Érdemes végigolvasni a könyvet: nem fog fájni (hogy klasszikust idézzek), pontosabban igen, de az ugyanaz.
Most mégiscsak egy verstípusáról, annak is egy darabjáról szeretnék bővebben beszélni, mert annyi éppen belefér ebbe az írásba.
Tőzsér érett költeményei elsősorban arról ismerszenek meg, hogy a költő lefegyverző természetességgel és könnyedséggel óriási műveltségi anyagot kezel. Jelen kötet első, Püthagorasz ipszilona című ciklusának versei például az antikvitás nagy történeteinek némelyik epizódját mondják újra, mindenfajta hetvenkedés vagy műveltségfitogtatás nélkül. Egyszerűen arról van szó, hogy az emberi gondolkodás alapvetően történetekből építkezik, és ezeknek a történeteknek a legerősebb darabjai a népköltészet és az antikvitás kultúrájába illeszkednek. Tehát ha ezeket elfelejtjük, öröklött tudásunktól szakadunk el.
Nem elég a régi történeteket újra elolvasni: újra el is kell mondanunk őket. Tőzsér interpretációjában Homérosz vagy Plutarkhosz elbeszélései veszítenek világszerűségükből, inkább olyasféle érzést váltanak ki az olvasóból, mintha a költő az eposzok, históriák helyszínein halszemobjektívban végződő távcsővel forgolódna, melyben mindig csak egyetlen mozzanat mutatkozik, de az váratlan rövidülésekben és részletgazdagon. Ebben látom a legfőbb különbséget Tőzsér vállalkozása és a vele nézetem szerint a legközelebbi rokonságot mutató mű, Balaskó Jenő Nagy Sándor-elbeszélése, A napszekér rúdja között: Balaskó a történet egészének épségét igyekezett Curtius Rufus szövegére alapozva... nem is annyira helyreállítani, mint inkább megteremteni. Tőzsért nüanszok és pillanatok érdeklik.
Egy példán a legegyszerűbb szemléltetni, hogyan elegyíti Tőzsér a művelődéstörténeti allúziókat a saját elképzeléseivel. A Cinna című vers lényegében véve Iuvenalisnak, a római szatíraköltőnek a monológja. Így kezdődik: "Rosszul tudja Suetonius: a poéta Cinna nem Brutus / háza előtt lehelte ki a lelkét, s nem a Julius Caesar / halálán felbőszült tömeg tépte ki melléből a szívét / és nevét. Széttépték, sőt - borzalom - felfalták, de / ötvennyolc évvel később, s itt, Egyiptomban, Ombos / s Tentyra városok között, a mezőn..."
Valójában több történet tűnik át egymáson ebben az elbeszélésben.
Tőzsér, a költő magára ölti Iuvenalis, a költő alakját. A hagyomány szerint a római szatíraszerzőt valamikor a 130-as években száműzték Egyiptomba, ott katonáskodva érte a halál még 140 előtt, amikor állítólag a bánattól megszakadt a szíve. Már ez a történet is meglehetősen irodalmias és valószerűtlen, hiszen a költő ekkortájt túl volt hetvenedik évén - nota bene csakúgy, mint Tőzsér. Maró, felháborodott szatírái nem tették őt népszerűvé felső körökben (abban a világban, amiről, mint mondta: "vajmi nehéz szatirát nem költeni..."), de a következtetésre az ad okot, hogy utolsó előtti szatírája Egyiptomról, az utolsó pedig a katonaéletről beszél, méghozzá mint saját élményekről szóló első személyű beszámoló. Arra azonban nem utal, hogy ezek az élmények jelen idejűek lennének, és az is meglehetősen bizarr gondolat, hogy annak a szatírának az Egyiptomra nézve dehonesztáló kitételei tették volna népszerűtlenné, amit majd ezután a száműzetésben fog megírni.
Ebben a versben, a Tizenötödik szatírában szerepel az a jelenet, amikor az említett két város egymással csatázik, és az ombosiak a menekülő tentyraiak közül az "Egyiket elfogják, ki a félsztől túl nagy iramban / futván hasra esett; ezt kis falatokra, sok apró / részre szakítják szét, hogy mindnek jusson a testből, / melyet a győztes horda, körülrágcsálva a csontot, / felfal egészen..." (Muraközy Gyula ford.) Tőzsér folytatja a játékot: a két szöveghelyet összeolvasztva arról beszél, hogy költőelődjét, Cinnát (Helviust) száműzték Egyiptomba, ahol a két város vallási csetepatéjában vénségére elfogták, és széttépve megették. "Bezzeg, más a világ ma, bármit írhat a költő, rá se fütyülnek. / Cinna, most kén' élned!", mondja... ki is? A vers beszélője, Iuvenalis, akit száműztek? Akinek ezt adja a szájába Tőzsér: "Lám, én sem irok rég, csak ha / őrségben állok, meditálok néha rejtett dactilusokban."
Talán érthető, hogy mi is a tétje ennek a "posztmodern" szerepjátéknak. Hogy kire-mire csattan rá a "poétikai csapda". Szó sincs relativizmusról, amoralitásról, egyéb, napjaink költészetéről gyártott hiedelmek testet öltéséről a szövegben. Ellenkezőleg. Éppen a narrátor integritásának megbontása helyezi a költőt a történelmi kontinuitás helyzetébe, éppen a játék teremti meg a súlyát, és kapcsolja a mindenkori poiészisz ethoszához.
Bodor Béla
Tőzsér Árpád: Léggyökerek, új versek 2006
62 oldal, 1490 Ft, Helikon Kiadó
|
|
|
<<< vissza
|
|
|
|
