|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
Hozott anyagból új világot
Anyósülésen a forradalomról
1789 és 1989. Hiába csupán Gergely-naptári véletlen, hogy pontosan két évszázad választja el Nyugat- és Kelet-Európa nagy polgári forradalmait. Azóta megtanultuk, hogy az analógiák a történelemben (is) veszélyesek, nem is nagyon gondoltunk rá a rendszerváltozások korában, vajon örökösei vagyunk-e vagy sem a Bastille lerombolóinak.
Francois Furet és Jean Starobinski most megjelenő két kötete ezüsttálcán kínálja az összevetést, mármint az "összeolvasást". A francia forradalom politikai esztétikájáról szól az első, a francia forradalom esztétikai politikájáról szól a második.
Ne ijedjenek meg, az utóbbi fogalom nem komoly diszciplína, nem is létezik, magam találtam ki erre az alkalomra a hangzatos összevetés kedvéért. Ám remélem, nem vetem el nagyon a sulykot vele.
Furet meghalt egy teniszmeccsen, élő klasszikusként. Kortársa, Starobinski élő klasszikus, mindketten alapműveket írtak a XVII. századról, és persze a rákövetkezőről meg a többiről. Sokoldalúak, jelentős humán- és reálképzettséggel, annyira jelentős képzettséggel, amilyenre ma már aligha akadna példa - ennyi részletet, így, annyi összefüggést, úgy, semmilyen szuperinternet nem volna képes összeszedni és elénk tárni. Ismeret hatalma, tudás hatalma, nem is tudom, fokozása-e a második az elsőnek, vagy ezen a szinten már nincs is mérhető különbség a sejtés és a bizonyosság, a föltételezés és a bizonyítás között.
Van persze, de a magamfajta laikusnak mit sem számít. Az számít, ami újat és fontosat megértek a francia szabadságfogalom és az európai terrorfogalom ikerszületéséből. Beugrik, ugye? A mai világ egyik legégetőbb ellentétpárja, szabadság és terror egymás nevében, egymás ellen és egymás ürügyén. Ki az egyiket akarja a másikkal, ki pedig a másikat az egyikkel, hogy megteremteni vagy megszüntetni, esete válogatja. Bonyolult.
Van benne reálpolitika, humánfilozófia, érdek, érzet, sőt, egyfajta érzékiség is, amely - tudjuk - minden forradalom és terror alkotórésze, sója legalábbis. Mi több, a forradalmak egyes szadista fordulatai gigantikus pornóra emlékeztetnének - ha nem volna egyfajta esztétikai utószabályozása még a történelemnek is.
De van neki. Ezt az esztétikai utószabályozást végzi el a két könyv. Az egyik a politikatörténetben, a másik a művészettörténetben, és természetesen együtt, illetve külön-külön is, a társadalomtörténetben. Most, hogy túl vagyok a hevenyészett műfaji besoroláson, lehet nekirugaszkodni.
Egyik sem könnyű olvasmány. Ez a történelem nem események sora, illetve dehogyisnem, csak az események nem a testben, hanem a szellemben zajlanak. Pontosabban: gondolatban. Ettől még - sőt: pontosan ettől - nagyon is hús-vér fejleményeket okoznak, háborúkat akár, mi több, főleg háborúkat. Vagy olyasmit, mint például az állami terror, a jakobinusoktól a bolsevikokig vezető nyílegyenes logikai úton. A fel- és megszabadítás érdekében "felszabadítják" az embert mindennapi és elvont szabadsága alól, és lám: tömegek ünneplik szabadítóként a zsarnokot. Aki ezt átélte, talán föl is fogja, aki nem, annak egyelőre csak fenyegető paradoxon. Furet magabiztosan halad és vezet végig nyílegyenes logikai képtelenségeken, Starobinski pedig szilárd alapot rak alájuk rajzból, zenéből, nesze neked, felépítmény! Lám, milyen keveset ér a legtetszősebb és legésszerűbb mesterséges elrendezés is, amilyen például az alap-felépítmény rendszere, ha nem szuszakoljuk teóriákba a valóságot! A két könyv nagy érdeme, hogy semmit nem szuszakol bele semmibe. Ilyen szabadon, könnyedén mozgó elemzéseket még a leggyakorlottabb esszéolvasó is ritkán lát. És, higgyék el, nem könyvajánló közhely, hanem élmény: együtt szárnyal a bekezdésekkel. Mintha nem is szaktanulmányokat, hanem csevegési jegyzőkönyveket olvasna.
Ha szabad egy tanácsot adni: tessenek tempósan olvasni. Nem mérlegelve, nem elmélázva, még csak nem is elgondolkodva a föltáruló tényeken és összefüggéseken. Hagyják magukat passzívan vezetni a szöveg által. Ne keressék a féket vagy a kormányt, maradjanak passzívan az anyósülésen, no persze: kössék be rendesen a biztonsági övet.
Veszélyek vannak ugyanis. Olyan sűrű sorokban jönnek szembe ötletek, gondolatok, sziporkák, hivatkozások, hogy olykor önkéntelenül félrerántanánk a kormányt, vagy legalább pihennénk egy kicsit a parkolóban. Ilyenkor tessenek hátralapozni a különféle jegyzékekhez és hivatkozásokhoz, s kiderül: a kötelező tudományos apparátus nemcsak a tudósoknak, hanem a földi halandóknak is jó szolgálatot tesz.
Furet 1956-ig kommunista volt, és sokakhoz hasonlóan a magyar szabadságharc szovjet leverése józanította ki az eszméből. Meg abból az eszményképből is, amely a jakobinus "radikalizmusból" máig érvényesnek vélt erkölcsi alapot eredeztetett a forradalmi változásokkal járó pusztítás elfogadásához. Starobinski, akinek lélekgyógyász képzettsége is van, egyrészt (logikailag) talán még keményebben, másrészt (lélektanilag) kissé lágyabban közelíti meg a pusztítás és teremtés (pusztítással teremtés) jelenségeit. Leír például "napisten-cseréket", és elmagyarázza, milyen bődületes aktuálpolitikai ereje lehet a legelvontabb metaforának is: mélysötét csillogás lehet a haldokló rend(szer), és ragyogó sötétségből emelkedik ki a rend(szer)változtató. És természetesen, mindez leírható rézkarcban, szoborban, szimfóniában, festményben és középületben ugyanúgy - vagy jobban -, mint elemzésekben.
Lehet, hogy kezdetben vala a jelző? Lehet, hogy bármilyen fontos egyéni vagy társas cselekvésünket megelőzi valaminek az esztétikai felmérése? Lehet, hogy csak azért lázadunk, mert most már csúnyának látjuk a helyzetet, nem pusztán rossznak, hanem szemnek és fülnek immár elviselhetetlenül rondának?
De a csúfság érzete hajthat bennünket egészen odáig, hogy már a XVII. század végén megforduljon a fejünkben: lehet, hogy Isten halott, teremtés közben belehalt az erőfeszítésbe, és így lett a célzott tökéletességből ilyen rettenetes a világ?! És ha ilyen rettenetes, akkor ki és hogyan teremtsen egy másik világot? Ebből?! Ha Isten belehalt, akkor ugyan ki képes ebből a hozott anyagból új világot szabni?
1789, és a válasz pofonegyszerű: a forradalom.
Új időszámítás, II. év, és a válasznak már nyoma sincs. A szabadság jelképe (hm...) az őrjöngve kaszáló guillotine, és úton van már a korzikai tüzérhadnagy, hogy végérvényesen átrajzolja Európát. Festő volt Napóleon, vagy csak ecset, a forradalom ecsetje? Ki rajzolt, a festő, vagy az ecset? Vagy festőt és ecsetet egyaránt vaskézzel fogta a Zeitgeist, a kor parancsa, aki ezúttal nekünk bírt, magának pedig nem bírt parancsolni?
Hiba: megtestesítem a szellemet, szándékot, akaratot tulajdonítok neki. Nem az a hiba, hogy ezt teszem, hanem az, hogy teszem. A szellem megtestesül, ha akar, de nem azért, mert én megtestesítem. Ami még nincs, az egyszer csak lesz, és aki lenni látja, azt hiszi: az ő műve. Pedig ő maga a mű műve, is. Akik és ahogyan 1789 környékén megváltoztatták az akkor számukra ismert világot, gondolták vagy sem, megváltoztattak bennünket is, ha akartuk, ha nem.
Aki (bármilyen szakosodású) történész, az voltaképpen az örökség gondnoka. Az örökség nem az övé, de nem is a miénk, csak úgy van.
Hülyeség. Ha a jelen ilyen (vagy olyan) csúnya, hogy a múltat el kell törölni, akkor nincs is örökség. Hiszen mindig csak jelen van, múlt már nincs, jövő még nincs, és mire lesz, csak csúnya, múltszagú jelen válik belőle, például terror. Ahol Furet és Starobinski elakad, ott megáll a tudomány - az olvasó pedig megkönnyebbül: ennyit már nem is érdemes tudni a múltszagú jelenről, talán majd egyszer érdemes lesz.
Tessék sietni: akkor már késő. Most két nehéz könyv könnyű elolvasása olyan jó befektetés, hogy szinte szép (esztétikailag).
Lám, már a forradalom is csak üzlet. Tiszta haszon. E köteteket ezüsttálcán kínáljuk azoknak, akik hasznot akarnak húzni az idejükből.
Füzes Oszkár
Jean Starobinski: 1789 - Az értelem jelképei
Fordította: Lőrinszky Ildikó
Kb. 288 oldal, 2000 Ft, Európa Könyvkiadó
Francois Furet: A forradalomról
Fordította: Vargyas Zoltán
Kb. 208 oldal, 1500 Ft, Mérleg sorozat, Európa Könyvkiadó
Várható megjelenés: 2006. szeptember
|
|
|
<<< vissza
|
|
|
|
