|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
Gimnazista diplomata-útlevéllel
La bella Barbora Túrócszentmártonból
fotó: Oláh Csaba
Barbora Bobulova csak apai ágon szlovák. Édesanyja magyar, aki egy Ipolyság melletti kis faluból került Pozsonyba, s egyetemi évei alatt ismerkedett meg későbbi férjével. Három lányuk közül a római színésznő a legfiatalabb. Új hazájában már akkora szeretet és elismerés övezi, hogy tavaly David di Donatello-díjjal jutalmazták, amely az Oscar olasz megfelelője. Marco Belocchio és Carlo Lizzani, a Cinecitta két élő klasszikusa után az olasz mozi egyik legjelesebb mai képviselőjével, Ferzan Özpetekkel dolgozott. A két nagy öreg filmjét, a Homburg hercegét és Az utolsó királynét a Magyar Televízió is bemutatta. A török származású Özpetek rendezésével, A szent szívvel Barbora Bobulova Budapesten is járt. Színészi tehetsége mellett pár magyar szóval is lenyűgözte a Puskin mozi közönségét.
- Turócszentmártonból Giffoniba...
- Egy cseh filmmel kezdtem Olaszországban. Tizenöt éves voltam, amikor a Vonatozókkal meghívtak a Nápoly melletti Giffoni fesztiváljára. A buon giornón kívül akkor még semmit sem tudtam olaszul, ami rettentően zavart. Mindig a tolmácsot kértem, hogy segítsen. Amint hazaértem Turócszentmár-tonba, iszonyú nagy akarattal, elszántsággal vetettem magam bele az olaszba. Találtam ugyanis otthon egy olasz nyelvkönyvet, ez volt az égi jel, amely elindított egy akkor még láthatatlan úton. Édesanyám meg csak biztatott, hogy tanuljak, ha tényleg színésznő akarok lenni, mert az olaszok jó filmeket készítenek. Mintha megérezte volna, hogy merre kell mennem. ő már akkor is komolyan gondolta. Én meg olyan voltam, mint a többi gyerek. A kötelezőt nem szerettem, de amit én tűztem ki célként magam elé, azt nem adtam fel. Akarat, önfegyelem, kitartás, szorgalom mindig volt bennem. Ezt apám belém nevelte. A céltudatosságot egyértelműen neki köszönhetem. Giffoniba annak idején még vízumot kellett kérnem. Vízum helyett diplomata-útlevelet kaptam. Én, az elsős gimnazista! Bécsbe autóval vittek, onnan vonattal utaztam Rómába, majd átszállással, egy másik vonattal Nápoly mellé, a fesztivál színhelyére. Rómáig végtelennek tűnt az út, én mégis élveztem.
A gyönyörű olasz táj teljesen elkápráztatott. A Termini pályaudvar azonban sokk volt. A rengeteg hajléktalan. Számomra ez akkor ijesztő látvány volt. Egy nappali bárban frissen facsart narancslevet rendeltem. Életemben először. Olyan más volt, mint amit megszoktam, hogy azt mondtam: ez ihatatlan! Nálunk ugyanis rengeteg vizet öntöttek hozzá. Hígították. Nem is gondoltuk, hogy annál finomabb is létezik. Tíz évvel később, már a pozsonyi színművészeti növendékeként forgatni mentem Rómába. Főszerepet kaptam egy tévéfilmben. Repülővel utaztam. Mintha csak a Marsra mentem volna! Megint csak más ízek, más színek, más illatok. És a tömeg, az óriási káosz! Nálunk a szigor, a fegyelem, ott a teljes szabadság, a rendetlenség. Csodálkoztam, hogyan lehet így élni? Nem értettem. Nálunk az iskolában is rend volt: rengeteg szakkör, téli hétvégeken síversenyek... én mindig edzésre jártam. Ha esett, ha fagyott, még mínusz húsz fokban is sítalpakon álltam. Giffoniban megjelent két híresség is: Gina Lollobrigida és Michele Placido. Gina mítosz volt, úgy közlekedett a fesztiválon, akár egy földönkívüli, Placidót a testőrei kísérték, én mégis a közelébe férkőztem. A tévéből ismertem, kedves volt, készült is rólunk egy közös fotó, amelyet tizenöt év után, amikor vele forgattam, megmutattam neki. Nem akart hinni a szemének. Giffoniból azonban haza kellett mennem Túrócszentmártonba. Ábrándozni szabad, elszállni nem. Ezt már akkor is tudtam. Ez volt a szerencsém. Nem szédített meg a pillanatnyi siker. Cannes és Velence után sem volt nehéz visszatérni az életembe. Mondtam, ezek csak napok, helyzetek, nincs közük a normális élethez. Úgy is kell kezelni őket. A reflektorfénytől nem szabad elvakulni. Még akkor sem, ha mindenki körülötted forog és téged dicsér. Hintóban ülsz, amiből ki kell szállnod. Ehhez a pályához nem elég a tehetség. Belső rendre, kiegyensúlyozottságra, tisztánlátásra is szükséged van. Az segít a visszaútban. Jólesik, hogy szeretnek, elismernek, de nem veszítheted el a fejedet. Csettintésre nem lehet kijózanodni. Ahhoz észnél kell maradni. Élvezheted a pompát, csak nem szabad elhitetned magaddal, hogy ez mind neked szól. Giffoni olyan volt, mint egy fantasztikus repülés. Bakfis voltam. Olyan élményben volt részem, mint előtte soha. Az otthoni életem azonban mindent helyre rakott bennem. Csak egy hajléktalan asszony arca kísért sokáig.
- Pozsonyból Rómába...
- Felhívás lógott a főiskola folyosóján. Szláv típust kerestek egy olasz tévéfilmbe. Rómából jöttek filmesek Pozsonyba. Mindenkit vonzott a lehetőség. Engem is. Olaszul akkor már tudtam néhány összefüggő mondatot, a némettel megbirkóztam, az angol egészen jól ment. Ez idegesítette is nem egy évfolyamtársamat. A többség nem szereti, ha többet tudsz. Irritálja őket. A válogatáson Júlia monológját mondtam. Nem okozott gondot, mert még mielőtt elkezdtem volna a főiskolát, megkaptam a szerepet a Nemzeti Színházban. Shakespeare Júliája lehettem Pozsonyban. Kivételes lehetőség volt ez is. Az olasz filmesekkel olaszul beszéltem. Bátran használtam a szavakat. Meg is lepődtek rajtam. Nem várattak sokáig a válasszal. Megkaptam a szerepet. Másodévesként három hétre Rómába repültem. Ezt a tényt is a helyén kezeltem. Izgulni nem láttak. A kamera mindenütt egyforma. A lány, akit meg kellett formálnom, egy kelet-európai országból került ki Rómába. Szerencsétlenül alakult a sorsa. Az út szélén végezte. Forgatás közben mást sem hallottam, csak azt, hogy túl jó vagyok a szerepre. Nem akartam elhinni nekik. Vacsorázni vittek befolyásos emberek. Úgy ültem köztük, mint kiskacsa a bálban. Ott volt a rendező és a producer is. Bókoltak, mosolyogtak, biztatóan néztek rám, de soha nem tettek kétértelmű megjegyzéseket. Valahogy látták rajtam, hogy minden ajtó zárva, kulcs meg sehol. A legapróbb jelét sem adtam annak, hogy bárki próbálkozhat nálam. Még a függönyöket is behúztam. Nem is volt részem kellemetlen helyzetben soha. Az igazán jó startot azonban Marco Belocchiónak köszönhetem, aki meghívott a Homburg hercege főszerepére. Elküldtek Pozsonyba vagy tízoldalnyi szöveget, hogy nézzem meg, ez kell a próbafelvételhez. Iszonyú nehéz volt. Henrich von Kleist németül sem könnyű, hát még olaszul!
A hajamat téptem. Úgy gondoltam, ez túl nagy feladat nekem, ezzel nem leszek képes megküzdeni. Egy hetembe került, míg megfejtettem, kibogoztam, lefordítottam. Aztán iszonyú nagy akarattal meg is tanultam. Tiszta lelkiismerettel és maximális tudással akartam ott állni Belocchio előtt. Ha a szövegmondásra koncentráltam volna, elillan a lényeg, ami a szavak mögött rejlik. Ráadásul fizették a repülőjegyemet. Oda-vissza! Költöttek rám. Nem okozhattam csalódást. Szerencsére, úgy csináltam meg a jelenetet, hogy egyszer sem tévesztettem. Ezen én is elcsodálkoztam. De Belocchio még nálam is jobban ámuldozott. Alighogy hazaértem, már hívtak is, hogy enyém a szerep.
- New Yorkból Cannes-ba...
- Otthon A vihar Mirandáját játszottam és a Fernando Krapp levelét. A vihart Budapestre is elhoztuk, Fernando Krapp levelével a fél világot bejártuk. Mindkét előadást Dodo Gombár rendezte. Amikor elkezdtem forgatni a Homburg hercegét, le kellett állniuk az utóbbival. Ez hatalmas teher volt a lelkemen. Fájt, hogy aztán miattam nem utazhattak tovább vele. Ez már 1997-ben volt. A forgatás után, a caracasi sikerünknek köszönhetően, egyéves ösztöndíjat kaptam Amerikában. Akkor még mindig főiskolás voltam. Kilenc hónapot töltöttem New Yorkban. Néha annyira nehéz időszak volt, hogy sírtam, belebetegedtem. Szinte hetente lázas voltam. Tanulni akartam, de csak rossz tapasztalatokkal gazdagodtam. A színiiskola csapnivaló volt. Nívótlan. Nyelvmasszázsra tanítottak, zseblámpával világítottunk egymás szájába, és tükörrel vizsgáltuk, kinek milyen a szájürege. Ezt kaptuk feladatul. Magányosnak éreztem magam és végtelenül fáradtnak. Naponta hat órán át hamburgert és cheesburgert árultam egy gyorsétteremben, ahol mindenki kapkodott, idegeskedett. Én mindig, mindenkit helyettesítettem, de ha bajban voltam, helyettem nem ugrott be senki. A lelkemet is kitehettem, akkor sem. Ott mindenkit csak a pénz motivál, az emberség ismeretlen fogalom volt számukra. Napközben dolgoztam, este színészmersterségórára mentem. Kilenc hónap után így utaztam Cannes-ba, a Homburg hercege bemutatójára. Érdekes helyzet volt. Addig én szolgáltam ki másokat, most megint engem táncoltak körbe. Pezsgőt kaptam a repülőn, Cannes-ban, a szállodai szobámban már ott lógott Audrey Hepburn kosztümje a Háború és békéből. Abban mentem meghajolni. Ez is különös érzés volt. Kihozták a múzeumból. Telefonálni nem mertem a szobából. Annyi pénzem nem volt, hogy majd azt is ki tudjam fizetni. A végén, amikor mentem leadni a kulcsot, már várt a szálloda igazgatója. Megköszönte, hogy náluk laktam, a Hotel Martinezben, majd finoman megjegyezte: nem tartozom semmivel, mert minden költségemet a szálloda állja. De csak állta volna. Mert még a bárszekrényt sem nyitottam ki.
- Pozsonyból Rómába...
- Miután elvégeztem a főiskolát, mindenki marasztalt Pozsonyban. Júlia után Ányát játszottam a Cseresznyéskertben, és azt gondolták, hogy a Nemzetibe szerződöm. Nem ez történt. Akkor már vártak Rómában. Az elmúlt tíz év alatt bizonyos fokig olasszá váltam. Ott a lakásom, a munkám, az életem. Játszom francia és amerikai filmekben is, a Mirkában Vanessa Redgrave-vel és Gérard Depardieu-vel. Dosztojevszkij Szelíd teremtését színpadon formáltam meg, Torinóban. Tévésorozatokban nem vállalok szerepet. Az nem az én műfajom. Legutóbb Ferzan Özpetek filmjében játszottam, A szent szívben. Irene, a gazdag milánói menedzser mintegy isteni jelre átáll az elesettek oldalára. Eddig csak kapott, mostantól fogva azonban adni akar. Segíteni. Teljesen megváltozik az értékrendszere. Szép film. Humánus alkotás. A legnagyobb szakmai elismerést kaptam érte. Kísérletező kedvű, fiatal rendezőkkel szeretek dolgozni. Olyanokkal, akik nem félnek kockáztatni. Ha nincs előttem akadály, nem érzem jól magam. Rómában nem hiányzik Pozsony, de bárhová utazom is a világban, Róma valósággal visszahúz. La spettatrice című filmemnek a francia mozikban is nagy sikere volt. Le is szerződtetett egy francia ügynökség. Ez újabb kihívást jelent számomra. Most franciául tanulok. Rómában két film között sem érzek bizonytalanságot. Nem tartok attól, hogy munka nélkül maradok. Most egy vígjátékba hívtak, aminek nagyon örülök, mert nem játszottam még olasz komédiában. Kértem a rendezőt, hogy készítsen velem próbafelvételt, de nem akart. Felesleges lenne, mondta. Ismeri a képességeimet. Az Özpetek-filmmel, a sok közönségtalálkozónak köszönhetően, egész Olaszországot bejártam. Fárasztó utak voltak. De legalább tudom, hogy ismernek az emberek. Nem kell hogy a bulvárban olvassanak rólam. A magyar filmrendezők közül Szabó Istvánt ismerem. Láttam a Csodálatos Júliát. Teljesen odavagyok tőle. Nagy ajándéknak tekinteném a sorstól, ha egyszer dolgozhatnék vele.
Szabó G. László
Júliusi lapszámunkban - magyarázható, de nem menthető technikai hiba miatt - a Hana Brejchovával készült interjú mellé bekerült Barbara Bobulova képe is. A hibáért a művésznőtől és olvasóinktól elnézést kérünk.
|
|
|
<<< vissza
|
|
|
|
