|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
Sütő András - Bertalan-éj a lelkünkön
Kissármás és Pusztakamarás között, e puszta helyen végezték ki a nagysármási gettóba gyűjtött zsidó közösséget. Fotó: Barabási Győző
Életének alkonyulatához jutott el immár, akinek személyes emléke van a múlt század negyvenes éveinek vészkorszakáról.
Jómagam 1954 nyarán jutottam el Varsóba, ahonnan Auschwitzba is elzarándokolhattam. Akkoron Fekete rózsák címmel közöltem úti élményeimet; a döbbenet óráinak soha el nem halványuló látványát négymillió ember halálának színhelyén. Többek közt ezt jegyeztem föl.
(...)
A Mezőség legcsöndesebb temetője. Emberi lábnyom se közel, se távol. Mintha világgá szóródott volna emlékezet és kegyelet
Egy kémlelőnyíláson mindezt kívülről nézhették végig a »fürdőmesterek«.
(...)
Itt nyugszanak 126-an; akiknek élő arcát láttuk, eleven szavát hallhattuk valamikor...
Milliónyi élet szállt el itt füstként. Mi maradt vádlón a halál barakktáborában?
"Tizenhatmillió pár cipő, egy vagon szemüveg, bőröndhegyek, női haj tonnás mennyiségben. Szőke, barna, fekete és bronzvörös hajfonatok, simák, selymesek, csigásak, galambőszek, bánatszürkék... Egy kislánynak tán tőből levágott kék szalagos varkocsa. Szülőfalumbeli iskolástársamé is lehetett... 1941 tavaszán, Kamaráson három zsidó családot hurcoltak el a román csendőrök. Összecsődült az utca népe. »Hová viszik Manó urat és gyermekeit? Jajnala, Bubala, Gittala, Éva mit vétett? Mért viszik el Edelsteinékat, Erzmannt és családját?« »Hát szervusz, Éva!« Nagyosan kezet fogtunk, majd félszegen megcsókoltuk egymást. A megpakolt szekérből egy porceláncsésze kiesett, darabokra törött. Később összeszedegettem a színes cserepeket, egyiken madár volt. A gyermekkorom.
A sokszínű hajtengert vitrin mögött őrzik Auschwitzban. Ahogy nézzük: arcunk visszatükröződik az üvegen.
A krematórium környékén nagy fekete rózsák nyílnak minden tavaszon."
(...)
Az áldozatok egyike, a tömegsírból előkerült fényképen: Hász Veronika sármási diáklány
A fényképeket az áldozatok földi maradványai közt találták
Áluás Ioan
1944 szeptemberében Szamosújvár irányából magyar katonai egységek indítottak támadást dél-erdélyi román és orosz hadak ellen, előnyomulván Marosludasig, Tordáig, ahol aztán borzalmas véráldozattal csatáztak roppant túlerővel szemben. Pusztakamarás és környéke magyar katonai megszállás alá került egy időre. Nagysármáson körzeti csendőrparancsnokság működött a honmentésnek abszurd, pontosabban ordas eszméivel. Miként azt később megtudtuk, a román fasizmus gettóiból szabadult és Nagysármáson tartózkodó zsidó lakosságot mind egy szálig, az utolsó pólyás gyermekig "begyűjtötték", majd Kamarás Sóskút nevű dülőjén, a sárga legelő katlanában kivégezték, nagy sietve elkaparták őket. A legyilkoltak ruháival, személyes értékeikkel a gyilkosok elmenekültek.
(...)
1960-ban a pusztakamarási zsidó temető sarkán tűnődve jegyeztem föl újból egyet-mást a történtekről.
"Nagyapám arról mesélt, hogy itt a szakadékokban éjfélkor kénköves tüzek égnek, fehér ruhás kísértetek vijjognak. Ezért hívják ezt a helyet Ördögségnek. 1944 szeptemberének 18-án bekövetkezett borzalmas éjszakája után megszűntek a babonás hiedelmek. Új drámai legendája keletkezett a tájnak. Olyasféle tanulsággal, amely nem népi képzeletből, nem balladából, hanem tölténytárból vágott a Mezőség tudatába. A fajgyűlölet torkolattüze hajdan éppoly távoli és ellenőrizhetetlen Rém volt, akár a Vezúv vagy az Ördögség éjféli szellemjárása. No persze, a faji gyűlölet feketeleveseit annak előtte is fölkanalaztuk - némelykor, naponta - nagyobb adagokban történelmi sorsfordulók diktálták belénk, viszont az emberi megkülönböztetés barbár elve itt a Mezőségen 1944 őszén nyilatkozott meg végső formájában.
E helyen 126 legyilkolt zsidó férfiú, asszony és kiskorú gyermek nyugszik. Pusztakamarás ide két kilométer, délkeleti irányban Kissármás ugyanannyi. A két falu közti dombvonulatot csenevész erdő borítja. Jó helyet választottak a gyilkosok. Völgy, katlan és erdő nyelte el a gépfegyver, a puska és pisztolyok hangját. Sötét és riadt ablakával egyetlen tanyasi ház lehetett tanúja a borzalomnak. 1957-ben még azt írtam, hogy nem tudom, valaki kinézett-e akkor azon az ablakon. Azóta megtudtam. Birtokomba került a ház lakójának írásos tanúvallomása. Áluás Ioan román parasztember, akit magam is jól ismertem, 1945. február 22-én többek közt így nyilatkozott: »1944. szeptember 18-án estefelé Sármás irányából vagy 12-14 ökrös szekér tűnt föl az országúton, megrakva mindahány emberekkel. őket kísérőik leparancsolták az út szélére egy kút mellé. Akkor láttam, sármási zsidók voltak. Az üres szekerek eltávoztak. Ezután érkezett oda két teherautó és két személygépkocsi. Ezután történt, hogy késő estétől éjfél utánig hallatszott a zsidók jajgatása, a gyermekek sírása. A dombon kigyúlt egy fáklya, s egy másik is lent az országúton. Jeleket adtak egymásnak.
A foglyokat felparancsolták a dombra, megszólaltak a gépfegyverek, puskák és automata pisztolyok. Ez hallatszott egészen hajnalig. A fájdalmas üvöltés, jajgatás mind gyérebben hallatszott, majd csönd lett. Pitymallatkor kb. 40 magyar egyenruhás személy szállított föl a dombra elhantoló szerszámokat, azt hiszem, ásót, lapátot, majd... később az áldozatok holmijával teherautókra szállva eltávoztak Sármás felé.«
(...)
Áluás Ioan visszahúzódott a házába. Nem gyújtott lámpát, rémülten bámult az elcsendesült, vérszagú Bertalan-éjszakába. Tán végleg elmentek a tábori csendőrök. Szeptember, október hullabűzben múlt el, majd fagyok jöttek, 1945 februárjában pedig ügyészi-katonai testület küldött ránk - kamarási magyarokra - egy mérges kis román őrmestert.
A cigány baktert vette maga mellé, s járták ijesztő kiáltásokkal a falut: »Minden magyar eléjöjjön ásóval, lapáttal! Halottakat kell kiásni! Maga is, néném!«
Ijedtében, nagy szolgálatkészen anyám szedte máris a meleg holmit a hátára, majd sírva fakadt: »Istenem, hiszen én halottat még soha nem ástam ki!« »Most megtanulja! Magyar csendőr meglőtte, magyar ember kiássa!« Jó apám s még néhány utcánkbeli presbiter vállalta, hogy asszonyok helyett is dolgozni fognak. Akkor jómagam is a »hullahordó sonderesek« közé kerültem volna, ha otthon találnak. Megmenekültem. Az exhumálás 29 órát tartó keserves munkájáról apám még napok múltán is megrendülten-borzadva mesélt.
Hatvanegy év után is eleven fájdalom ama holttengeri Bertalan-éjnek az emléke. Ordas idők mélyén kutatva tűnődik bennünk lélek és lelkiösmeret. Emberekkel, emberlakta helyen fényes nappal is, éjszakákon is miként történhetett ily borzalmas embertelenség? Sok a válasz, még több a gyötrelmes önvizsgálat. Ami megtörtént: az égre kiált föl az idők végezetéig."
|
|
|
<<< vissza
|
|
|
|
