|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
A pokol harmadik krónikája
"Boldogok azok, akiknek életéből nem lehet regényt írni, mert övék a mennyek országa"
(Lénárd Sándor)
fotó: Burger Barna
"Kliment tanár úr azt is elmagyarázta, hogy mindenről lehet verset, sőt jó verset írni, csak ideológiákról nem, mert annyi létük sincs, mint a múlt évi tűzhely füstjének" - emlékezik Faludy a Jegyzetek az esőerdőből című könyvében. És sikerült kialakítania egy olyan beszédmódot, mely gyilkos iróniával, kegyetlen szarkazmussal, és gyakran rezignáltsággal kevert derűvel fegyverezi le az ideológiát. Az ideológiákat, melyek évtizedeket tettek pokollá a magyarság történelmében.
A tragédiákkal való játszadozás tette a Pokolbeli víg napjaimat és folytatását, a Pokolbeli napjaim utánt remekművé. Emigráció, világháború, Recsk, Rákosi-korszak, 56, újabb emigráció - megannyi tragikomédiává karikírozott tragédia.
És íme, itt a folytatás! A történelem nagy viharai elmúltak, de nehogy azt higgye bárki is, hogy Faludy életéből eltűntek a kalandok. Szó sincs róla: Faludyt - akarta vagy nem akarta - a kalandok egy századon keresztül üldözték.
Nincs hiány tehát izgalomban a A Pokol tornácán című önéletrajzi regényben, mely Faludy György életének harmadik negyedszázadát meséli el. Mégis különbözik az előző kettőtől, mégpedig abban, hogy több benne a lírai részlet. Felesége, Zsuzsa halála olyannyira megviselte a szerzőt, hogy hónapokon keresztül önterápiára szorult. Hetekig üldögélt az "üvegházban", megidézvén a hozzá közel álló embereket, majd kutatásba, írásba - a Könyvtárba menekült. Csak a lelki gyógyulás után találkozunk ismét a régi Faludyval, a csavargóval és a nőcsábásszal. Az újabb kalandok és szerelmek színhelyei: Anglia, Málta, Kanada, az Egyesült Államok, Marokkó és Horvátország. Végre, 1988-ban, harminckét év után, szerzőnk ismét magyar földre léphet - ezzel véget is ér életének ez a szakasza (csak még erdélyi utazásairól számol be, ahová kilencvenévesen jutott el először). Hogy mi történt azóta? Kíváncsian várjuk a históriákat, hiszen nagy örömünkre, be van ígérve a folytatás, mely kvadrológiává egészíti ki az önéletrajzi trilógiát. Így lesz teljes ez a regényfolyam, mely olvasóközelbe hozza a magyar irodalomtörténet talán legizgalmasabb életét, amely meghatározó dokumentuma a 20. század történelmének és irodalomtörténetének, ugyanakkor tankönyve életerőnek és humánumnak: miként lehet fölülkerekedni történelmi és magánéleti viharokon, tragédiákon, és megmaradni mindvégig Embernek.
Mert tudott kacagni annyi meg annyi tragédián, Faludy talán mégis boldog volt, még ha életéből regényt is lehet írni. Emmanuel Swedenborg 18. századbéli ezoterikus filozófus szerint mindenki maga dönti el, hogy a mennyországba vagy a pokolba kerül - nem bűneivel és tetteivel, hanem szabad akarata alapján, és mind a menny, mind a pokol létforma, egyik sem rosszabb a másiknál.
Ennek alapján úgy is mondható, hogy Faludy a poklot választván a mennyet is megkapta.
(OJD)
Faludy György - A Pokol tornácán
(Részlet)
2003. december 18-i műtétem után sokkot kaptam.
Magellán, aki parancsot kapott, hogy hajózza körül a földet... Hirtelen már csak három hajóm volt, és a dél-amerikai parton az átjárót kerestük a túlsó tengerbe, mikor táblát pillantottunk meg, magasan egy vízfolyás oldalán: MAGELLÁN-SZOROS. Mire intettem a kormányosnak, hogy arrafelé. Nem hittem el, hogy megtaláltam az átjárót, csak amikor a matróz az árbockosárból lekiáltott, hogy látja már a másik tengert, mire elbőgtem magamat, pedig még erőm teljében voltam.
A következő pillanatban partra szálltam a Fülöp-szigetek valamelyikén, és egy faágban megbotlottam, és a bennszülöttek agyonvertek, bár mindig barátságukat kerestem. De ekkor már Elcano voltam, Magellán utóda, aki az egy megmaradt hajót húsz (vagy huszonegy?) emberrel Cadiz kikötőjébe vezettem, három esztendő után.
"Vasárnap van. Aki még tud járni, jöjjön velem istentiszteletre" - ajánlottam, mire a cadizi parancsnok azt állította, hogy csak szombat van. Veszekedni kezdtem vele dánul, egy nyelven, melyet nem értek, de a dán ellenállás egyik vezetőjével, Arne Seyrrel álltam Koppenhágában az utcán, mint 1957-ben, és próbáltuk visszaszámlálni az időt 1522-ig, hogy kiderítsük: szombat volt-e, vagy vasárnap, holott tudtam: a földet nyugat felé körbehajózók egy napot veszítenek, a föld forgása miatt. Hirtelen láttam a Victoria gálya orrát, amint a cadizi kikötő partjának ütközik. Pár pillanatra nyugodtabb világ következett. Kedvenc számom, a 66 vörös festékkel égett egy autó számtábláján, azon törtem fejem, hogy a "jörg" szó dánul mit jelent, hogy az Istergom Esztergomot jelenti-e, és a "gom" a várost, de milyen nyelven, hogy a régi szerb főváros, Kragujevác utolsó szótagja azonos-e a magyar Váccal, hogy Sukoró, a Velencei-tó melletti község neve csakugyan avar-e, hogy I. László nagyszerű világi uralkodó volt, de ugyan mitől lett szent (a legendák jóval a szentté avatás után keletkeztek, és nem előtte). Mindez a meglehetősen ésszerű játék végül irreális, érthetetlen, nagyrészt latinos szótagokra, betűk összevisszaságára és érthetetlen mondatokra változott át.
Ezután hosszú képsorozat következett, melyben való és soha meg nem történt balsikereim sorozatát láttam. A legkínosabb az volt, hogy a nyolcadik gimnáziumba nem jártam be, mert lányok után szaladgáltam, meg lusta is voltam, úgyhogy soha nem mehettem egyetemre. Erről szó sem volt, kitüntetéssel maturáltam. Egy másik jelenetben Szilágyi, egyik egyetemi kollégám Bécsben be akart mutatni nővérének, hogy udvaroljak néki. A lány a Stephansdom előtt várakozott reánk, és amikor már vagy tíz méterre voltunk, mosolyogva nézett felénk. Most is ez a mosoly játszott ajkán, és most is egy nagy ragacs büdös kutyagumiba léptem, és ahogy közeledtem feléje, azt hurcoltam cipőmön. Közben mindenki látta és röhögött, a szép leány is. Ez a jelenet játszódott le még egyszer, láttam a Stephansdom alját és a lányt, ő piros kalapban, hegyes szandálban. A szél hirtelen forgatni kezdte a lányt, egyre gyorsabban, míg eltűnt. Az udvarlásból semmi sem lett.
Helyette Madách Tragédiájának Ádámja jelent meg. Azt hittem, Zichy Mihály rajza után, de háromdimenziósan, ám rájöttem, hogy Michelangelo Ádámja volt a Sistinából, mezítelenül. Egy dombra mászott fel előttem, melyből a földgolyó lett, világoskék tengerrel és mélykék földrészekkel. Mikor az Északi-sark halványkék jegén megállt, kezével tölcsért formált, és beszélni kezdett egy ismeretlen nyelven, melyet megértettem. Azt mondta, hogy a tragédia végén Arany János javítása
- "Ember, küzdj, és bízva bízzál!" - az azóta történtek után nem érvényes. Oly gonoszak vagyunk, hogy nem élhetjük túl önmagunkat. Egyszerre frakk volt rajta, zsebéből homokórát vett elő, azt bicskával felvágta. "Május elseje van, Krisztus után tizenötezerben, már ezernyolcszázhatvanban tudtam, hogy öngyilkos leszek. Tehát..." - és ezzel beleugrott a világűrbe, mely egy kis hullámot, kis partra forduló hullámnyelvet vetett. Ezután még sokáig folytatódtak a képek, de ezekre nem emlékszem, egyikre sem.
Hirtelen minden megváltozott köröttem. Mintha egy falból néztem volna ki. Magamat láttam, mint egy harminc-harmincöt centiméter hosszú, formás halat, aki nem kapott elég levegőt, és fuldokolni kezdett. A vízár ereje egy facölöp körül egyre lejjebb nyomott, az egyre sűrűsödőbb, setétlila homályba. Aztán hirtelen felkerültem a felszínre, és elég levegőt kaptam, de továbbra is nagy volt a nyomás a fejemben, és egyszerre voltam néző a falban és hal, tátott szájjal a víz szintjén. Mindez csak néhány pillanatig tartott, és a szín egy pillanat alatt megváltozott, mint a forgószínpadon. A páduai egyetem híres, régi orvosi előadótermében voltam, azaz a szűk, nagyon magas körszínházban, ahol a kerek színpadon a tanár a boncolást szokta bemutatni. Professzorként a veres, nagy karszékben Péter Gábor, Rákosi államrendőrségének főnöke, soktucatnyi ártatlan gyilkosa ült, aki nékem is rabtartóm volt, és akiről tudtam, hogy haláláig háborítatlanul élt Budapesten. Én hátrakötött kézzel álltam valahol a színpad szélén, kötéllel derekam körül, melynek végét egy ávós martalóc fogta. Egy másik, hatalmas ávós háttal egy leszaggatott, mocskos ajtóra kötött embert hozott be. "Ártatlan nemzetgyűlési képviselő vagyok", mondta a férfi egész halkan. "Engem nem lehet..."
- kiáltott fel. "Dehogynem lehet - mosolygott Péter Gábor. - Varrja be!" - utasította az ávóst, mire az kötőtűre fűzött fonállal bevarrta az áldozat száját. Egyszeriben a hatalmas ávóson nem volt ruha. A padlóra fektetett, ajtóra kötött ember feje fölé guggolt, maga alá nyúlt, összeszorította két ujjal áldozata orrát. Aztán vidáman és teljes erővel ráült. Az áldozat görcsös rúgásait csak egy pillanatig néztem, mert Péter Gábor "most te jössz, fiacskám" megszólítással rám mutatott. Behoztak egy ajtót, melyre rögtön ráismertem: a szürke ajtó volt, amely gyermekszobámat kötötte össze a fürdőszobával a Damjanich utcai lakásban. Erre fektettek, hogy rákössenek, mikor egyszerre csak ott álltam a Trinidad gálya orrán a nyílt tengeren, négy másik hajómmal mögöttünk, és tudtam, hogy Fernando de Magellanes vagyok.
Az operációs sokkot ezután sem követte hirtelen tisztulás. Orvosom, a kitűnő Ledniczky György elmondta a feleségemnek, hogy operáció után átvittek az intenzív osztályra, ahol kórházi inget adtak reám, és lefektettek, én pedig az orvosokat szidtam, téptem a ruhámat, és folyamatosan felkeltem az ágyból, ami ilyen korban és ekkora operáció után nem ritka eset. Én magam erről nem tudtam semmit. Azt hittem, hogy az operációs asztalról hazavittek, és feleségem, aki közben a kórházi folyosón ült, elhagyott engem. Úgy hittem, hogy a szomszéd lakásból hirtelen két lány és egy fiatalember jött a lakásomba, ruhákat adtak rám, és lefektettek.
Az intenzív osztályról két nap után még nem akartak hazaengedni, mert még mindig önveszélyes voltam, úgyhogy a kórház egyik szobájába, feleségem kérésére, még egy ágyat tettek, hogy velem lehessen, és odavittek. Erőt adott barátom, Salamon professzor látogatása, de alig voltam még magamnál. Összevissza beszéltem, ötpercenként ugrottam fel az ágyból, sétáltam a szobában, és feküdtem újra le. Mikor orvostanhallgatók néztek be, hogy megfigyeljenek, biztosítottam őket, hogyha ma békén hagynak, holnap előadást tartok nékik. Azt hittem, ezért - az előadás kedvéért - vagyok a klinikán. Szegény feleségem egy pillanatig sem tudott aludni, és jogosan félt attól, hogy megháborodtam.
Egyről a kettőre, ez úgy hangzik, mint változás az időben, tökéletesedés. A jelenben rengeteg dolog van, amely változik, és ijesztő tömegű fejlődést vagy dekadenciát tudnék felmutatni. Vegyünk azonban a sok közül kettőt: először a könyveket, a könyvészetet, a könyvtárakat és a könyvtárosokat, másodjára pedig a televíziót. Nem kérdés ugyanis, hogy a könyvek - legalábbis nyugaton - fogyatkoznak, a televízió pedig egyre izmosabb és hatalmasabb lesz. Amerikában már negyven évvel ezelőtt a Columbia Egyetemen hallottam professzorokat, akik könyvek olvasása helyett a televíziót ajánlották tanítványaiknak, és a nyugat országaiban jelenleg harmincöt-negyven százalékkal csökkent az eladott könyvek száma. Aligha kétséges, hogy hazánkban is ez következik.
Megtörtént már egyszer a múltban, hogy a könyvek elvesztették olvasóikat. A görög és római klasszikus világban a könyvek voltak nem is annyira a szórakozás, mint a józan ész, a törvény, az előrelátás, általában a történelem, a gondolkodás és a költészet terjesztői. Ha valakihez szellemi kérdéssel fordultak, az illető - rendszerint - megnézett egy könyvtekercset. Hogy aztán a IV. évszázad utáni könyvpusztulásra miként került sor, az kérdéses. A II. évszázad végén Marcus Aurelius uralkodása alatt Rómában nyolcvannyolc közkönyvtár volt nyitva; száznegyven év múlva, Nagy Konstantin idején egyetlenegy, és az is - látogatók híján - beporosodott. Vannak, akik ezt a folyamatot a barbárok betörésével magyarázzák, de a könyvek száz évvel a barbárok előtt tűntek el. Évszázadok következtek, mikor az emberek óriási többsége nem tudott sem írni, sem olvasni, és könyvek csak néhány kolostor polcán léteztek.
A nagy változás már 1400 előtt elkezdődött, de voltaképpen csak akkor következett be, amikor Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatás eszközeit. Ekkor hirtelen a polgárok Európa minden városában olvasni kezdtek, mi több, falták a könyveket. Amikor egy fiatal, németalföldi humanista, Rotterdami Erasmus Párizsba érkezett, méghozzá a XV. évszázad legvégén, csodálkozva látta, hogy minden utcasarkon könyvárusok lesnek a vevőkre. Legjobban egy híradás kelt el Kolumbusz első amerikai utazásáról, de nagy népszerűségnek örvendett Girolamo Savonarola könyve, mely a Hogyan haljunk meg jól? címet viselte. A közeljövőben aztán Erasmus lett a hős, kinek könyvei majd egymillió példányban fogytak el.
Ötszáz esztendeig a könyvek domináltak a világpiacon, ott szereztünk tanítást, erkölcsi elveket, tudást és mulatságot is. Kérdés, hogy a televízió mit ad. Mindenekelőtt bármely eddiginél nagyobb közmulatságot millióknak és millióknak. A mulatság mértéke messze túlhaladja a könyvek hatását, és olyan embereket ültet százezrével a televízió elé, akik eddig este lefeküdtek, vagy a kocsmában köpködtek. Ez nem kis eredmény, de ugyanakkor nem jelent semmiféle szellemi frontot. Amikor annak idején (pontosan 1926-ban) a rádió megjelent, féltem, hogy ártani készül az irodalomnak. Ez szerencsére nem történt meg. Amikor a televíziót föltalálták, már nem féltem semmitől, és megtörtént az, amitől nem féltem: a televízió rohamosan az irodalom helyére kezdett lépni, népszerűségében.
A jövőt lehetetlen előre megmondani. Tehát nem tudni, hogy a televízió eltünteti-e a könyveket és a könyvtárakat, vagy tovább élnek egymás mellett. Azt tudom viszont, hogy a könyvek elvesztésével múltunk emlékezete éppen úgy eltűnik, mint a filozófiai és erkölcsi tanítások.
Egy vallomással tartozom a kötet végén. Én még annyi mindent szerettem volna nektek elmesélni történelemből, irodalomból, szerelmekről, barátságokról, de ez a könyv már megtelt. Ha a sors engedi, írok még egy negyedik Pokolbéli-kötetet, az 1989-es évtől. Arról, hogyan veszítettük el fokozatosan a reményt.
Mit gondoltok, van még esély?
Mindenesetre: VÁLASSZÁTOK A KÖNYVEKET!
Faludy György: A Pokol tornácán
272 oldal, Alexandra Kiadó
|
|
|
<<< vissza
|
|
|
|
