|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
Engem az új James Bond-film is érdekel
Szabó István Prágában "visszajátszott" Jirí Menzelnél
fotó: Oláh Csaba
- Nehéz napja volt?
- Nehéz, de jó, mert én is sokat tanultam. Az ilyen napokat nagyon szeretem.
- Gyakran vállal hasonló kurzusokat?
- Nem. Nagyon ritkán.
- Csak azért kérdezem, mert Jirí Menzel is százszor meggondolja, igent mondjon-e egy ilyen felkérésre. Prágában is csak nagyon rövid ideig tanított a filmművészeti főiskolán, a nyolcvanas évek végén, azóta pedig csak Londonban, de ott is mindössze egyetlen hétig.
- Én sem vagyok tanártípus. Nem pedagógusnak születtem. A pedagógus nevel, kérdez, próbál valamit kihozni a diákokból, mi pedig, nyilván Menzel is, én is, elmondjuk azt, amit eddig tapasztaltunk. A felkéréseknek talán csak a negyedét vállalom. De hangsúlyozom: nem vagyok jó tanár, én inkább gyakorlatot vezetek kamerával és színészekkel, így próbálom átadni mindazt, amit az évek során magam is megszereztem. Én nagyon tisztelem ezt a szakmát. Ez olyan elfoglaltság, amelyben a legtöbbet a saját tapasztalatainkból tanulunk. Ahhoz, hogy az ember tisztán lássa, mik a lehetőségei, valószínűleg bele kell bukni egy-két dologba. Ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy a film megbukik, itt most napi kudarcokra gondolok. Ahogy az ember belebukik egy forgatási napba vagy egy beállításba. Nem sikerül megvalósítania az elképzelését, nem képes érvényesíteni az akaratát, mert valahogy nem tudja pontosan átadni a gondolatait. Vagy egyszerűen nem hatásos, nem inspiráló, amit mond. Ilyenkor mindig az ember saját maga hibás. A szakmát ezekből a felismerésekből lehet lassan megtanulni. Rengeteg gyakorlati dolgot lehet elsajátítani azoktól, akik ezt már tudják. És ha az ember önhitten azt képzeli, hogy neki ez már mind a fejében van, rengeteg időt veszít el azzal, hogy ezeket a dolgokat a saját kárán tanulja meg. És el is ront nagyon sok filmet. Butaság nem megtanulni a gyakorlati dolgokat. S mivel ez sokakra jellemző, nem akarok iskolák közelébe kerülni. Mint ahogy mindenáron Amerikában sem szeretnék forgatni.
- Erre Jirí Menzelt sem tudták rászedni, pedig a Szigorúan ellenőrzött vonatok Oscar-díja után erősen marasztalták.
- Pontosítok: én csak akkor tudnék kint forgatni, ha például a film magyar emigránsokról szólna. Amerika ugyanis tele van fantasztikus magyarokkal, akik a 19. és 20. század során valamilyen okból kénytelenek voltak elmenni, és kint aztán világraszóló dolgokat hoztak létre. Lugossy Béla, Kertész Mihály, Cukor György, Zukor Adolf, Fuchs Vilmos vagy a Korda testvérek története lenyűgöző. Nem beszélve a tudósokról, Szilárd Leóról, Teller Edéről, Wigner Jenőről, Neumann Jánosról, de vannak kint neves orvosaink, biológusaink, üzletembereink is. Magyarokról tehát boldogan készítenék filmet, hiszen tudom, mi van mögöttük, milyenek a gyökereik. De például egy westernt nem mernék vállalni. Még akkor sem, ha nézőként vonz a téma.
- A western?
- Én ezt a műfajt is nagyra értékelem, mert a modern Amerikában ez a népmese, csak nem értek hozzá. Megmondom őszintén, engem az új James Bond-film is érdekel. Ha kijön, azonnal megyek és megnézem. Ezek a filmek vállalják, hogy szórakoztatnak, és nem veszik komolyan magukat. És fantasztikusan jól megcsinált filmek. Még akkor is, ha a főhős ugyanolyan hófehér, tiszta inggel, gyűretlen nyakkendővel jön ki a verekedésből, mint amilyennel belement.
- Az új James Bond-filmet most éppen Csehországban, Karlovy Varyban forgatják, ahol ön a Hanussenbe vett fel néhány jelenetet.
- Igen, Jirka is említette, hogy ott most nagy munka folyik.
- Kettőjük kapcsolata, "testvéri viszonya" voltaképpen hol kezdődött?
- Nem emlékszem pontosan, de az Európai Filmakadémia megalapítása óta rendszeresen találkozunk. Menzel filmjeit természetesen már régóta csodálom: ahogy mesél, ahogy előad egy történetet, hogy a néző úgy nevet a karaktereken, hogy közben soha nem néz le senkit, és minden nevetése az embernek saját magáról szól. Ez a legnehezebb, egyben a legnagyobb csoda is, ami Jirínek a vérében van. Nagyon szeretem azt is, hogy szerény, végtelenül kedves ember, aki közben az élet élvezetének is nagy mestere. Jó vele együtt lenni. Ért az élethez, a lányokhoz, a finom ételekhez. Rettenetesen irigylem azért is, hogy a testvérével olyan szoros kapcsolatban van.
- Menzel szerint mindketten főiskolások voltak, amikor először találkoztak.
- Egyszer, erre konkrétan emlékszem, a prágai főiskola lépcsőházában találkoztunk. A következő alkalommal pedig, ugyancsak a hatvanas években, a fiatal filmesek összejövetelén. Akkor ott volt Jaromil Jires, Evald Schorm, Ivan Passer, Jan Nemec és Milos Forman is. Az akkori cseh új hullám.
- A Szigorúan ellenőrzött vonatok Oscar-díját hogyan könyvelte el magában annak idején? Végül is egy fiatal cseh kollégája, egy huszonkilenc éves prágai fiú részesült ekkora szakmai elismerésben.
- Ez nagyon nagy öröm volt számunkra. Az a film a mi generációnk, a mi világunk filmje volt. Menzelre mi akkor úgy tekintettünk, hogy "végre, valaki közülünk".
- Azt, ugye, tudja, hogy Jirí Menzel mindig úgy emlegeti önt, mint magyar testvérét?
- Nagyon megtisztelő ez számomra. Ennek persze van egy teljesen magánjellegű vonatkozása is. Együtt ünnepeljük a születésnapunkat. Ugyanabban az évben és ugyanabban a hónapban születtünk, csak nem ugyanazon a napon. Én kettővel korábban.
- És ebből a születésnapi ebédből már egyfajta szertartás lett kettőjük között. Méghozzá Budapesten. Szerencséjükre, az idő tájt mindig itt dolgozott a közelében. Főleg színházban. Vagy valamelyik magyar filmben játszott. ő ugyanis tizennégy évig nem forgatott. Az Ivan Csonkin közlegény kalandjai óta most rendez először filmet.
- Nagyon vártam már, hogy visszaálljon a kamera mögé. Színházban ugyan rendszeresen dolgozott otthon is, külföldön is, de filmet valóban régen nem készített. Nem talált kedvére való forgatókönyvet. Mondhatnánk: nagyon válogatós, és nem nagyon köt kompromisszumot. Kitartott a Hrabal-mű, az őfelsége pincére voltam mellett. Hajthatatlan volt. Említette is, mielőtt elkezdte volna a munkát, hogy izgul egy kicsit, mert olyan rég nem forgatott.
- Menzel szerint a forgatás gyakorlatából is ki lehet esni.
- Mélyen egyetértek vele. Mindennap, minden filmezésnél nulláról indul az ember. Semmilyen előző film nem követhető, minden az éppen készülő filmre vonatkozik. Aki nem így indul, a nulláról, az könynyen bajba kerülhet. Az én nyugalmam is forgatás közben jórészt abból ered, hogy remek emberekkel vagyok körülvéve, akikben százszázalékosan megbízhatok. Láttam egy filmet tegnapelőtt. Nagyon sok pénzbe került, nagyon elegáns film volt. Kosztümös, tele szakállakkal, bajuszokkal, de akárkiről mutattak is közeli képet, láttam, hogy műhaja, parókája, ragasztott szakálla van. Nálam ez nem fordulhat elő, mert Forgács Erzsébet olyan maszkmester, hogy egyszerűen nem engedi meg, hogy kamera elé kerüljön valaki, amíg nem tökéletes. Nekem ezzel nem is kell törődnöm, mert a munkatársaim pontosan tudják, mi az ő értékük, és nem mennek ez alá. A filmkészítésnek az a lényege, hogy mindenki, aki részt vesz benne, szabadnak és biztonságban érezze magát. Minden munkatársam érzi, hogy a maga területén ő a legjobb erre a filmre, és ezt be is tudja bizonyítani, mert megkapja rá a lehetőséget. Én pedig megtanultam nem mutatni a szorongásaimat, problémáimat, elvégre az a dolgom, hogy biztonságot teremtsek, s azzal adjam meg az alkotói szabadság lehetőségét. És mindenkit, aki ezt a szabadságot bármilyen oldalról támadja, azt én kirekesztem a forgatásról. Ez a nyugalom végül is egy szerep számomra, de én ebben jól megvagyok, mert tudom, hogy ezzel magamnak is adok egyfajta biztonságérzetet.
- Ugye, soha nem gondolta, hogy egyszer Menzelnél fog játszani?
- Ma sem mondom, hogy "játszom" a filmjében.
- Pedig szerepel benne. Jirí Menzel szerint mint egy gazdag tőzsdei vállalkozó.
- Két jelenetben láthatnak majd a nézők, ha végül nem vág ki Jirka. Mindkettőben az ő barátai vesznek részt. Idősebb urak, akik között van orvos, karmester, sőt véletlenül még egy színész is. Egy társaság tagjaként én is ott ülök a delikát dolgokkal megrakott asztal mellett, amelynek közepén egy lengén öltözött hölgy táncol. ő kedvesen szemezget az urakkal, akik már mind alkalmatlanok arra, hogy a szemezgetésen túl bármi más történjen. De élvezik az életet, és gyönyörködnek a csinos nőben.
- Mit figyelt meg Jirí Menzelen? Hogyan forgatott?
- Tiszteli a munkatársait, és nagyon szereti a színészeket. Mindig csak konkrét dolgokat mondott nekik. Ez bizonyára azért van, mert jobban ért a színészethez, hiszen ő maga is gyakorolja. Ilyen szempontból irigyeltem őt.
- Ön operaszínpadokon is többször dolgozott, Jirí Menzel csak egyszer.
- Én sem rendszeresen. Nálam ez mindig kaland volt, kirándulás. Jirka viszont színházat vezetett éveken keresztül, és színpadon folyamatosan rendez, sokszor idegen nyelven. Tehát nagy gyakorlata van a színészek irányításában.
- Amikor operát rendezett Olaszországban, tréfásan megjegyezte: a munka jelentős részét a dirigensnek kell elvégeznie.
- Ez valóban így van. Az operarendezést a dirigens vezeti, a függöny felmenetelétől egészen a lemenetelig ő tartja kézben az előadást. A próbákon is sok mindent meghatároz. A rendező kezét az ő zenei felfogása kell hogy vezesse. Tehát amikor én operát rendezek, leülök a dirigenshez, és megkérdezem tőle: neki ez miről szól, mit tart fontosnak hangsúlyozni a műből. Sőt egészen odáig elmegyek, hogy még azt is megbeszélem vele, milyen színeket szeretne látni a színpadon az adott mű kapcsán. Vagy hogy a zenéből kiindulva melyik szereplő milyen hangszert vagy hangszercsoportot képvisel. Tehát megkérdezem tőle, hogy az a hang, az a melódia, amely egy karakter megjelenítéséhez szükséges, szerinte milyen színű. Ez most nagyon sznobnak és butának hangzik, mégis azt kell hogy mondjam: segít engem abban, hogy a jelmez- és díszlettervezőtől ne kérjek olyat, ami szöges ellentétben áll a karmester zenei felfogásával. Az operában a karakterek zenével szólalnak meg, hangszerek, zenei motívumok segítségével, s ez alapvetően befolyásolja a képet. Az ellen dolgozni pedig nem lehet. Mostanában nagy divat az ún. rendezői színház, a rendezői opera, amelyben egyesek mindenáron be akarják bizonyítani, hogy fontosabbak a zeneszerzőnél, az írónál és a színészeknél, megpróbálnak mindent elfedni a saját egojukkal. Én nem ezt tanultam. Nekem az a dolgom, hogy vagy egy gondolatot szolgáljak, vagy egy karaktert szerettessek meg a nézővel, vagy legalább fogadtassak el egy sorsot. Én csak ilyen filmeket csináltam eddig, és ezentúl sem óhajtok másféléket készíteni. Ezért nekem nagyon fontos, mit gondol a karmester, mit jelent egy motívum, amellyel a zeneszerző leír egy karaktert. Egyszer régen felkért Solti György, hogy rendezzem meg A kékszakállú herceg várát. Nagyon megtisztelt a felkérésével, de mondtam neki, hogy tudnia kell, én nem vagyok zenész, és csak abban az esetben tudom a munkát elvállalni, ha leülünk együtt a zongora mellé, és az első hangtól az utolsóig részletesen vázolja, mit gondol a műről. Le is ültünk, és elmondhatom: életem egyik nagy élménye, hogy Solti végigzongorázta nekem a Bartók-művet, és beavatott a gondolataiba, hogy mi a véleménye a zenéről és a Kékszakállúról. Egészen különös élmény volt, és nagy tanulság is. Megkérdeztem tőle, mit akar most mondani a művel, hiszen már több alkalommal vezényelte. Mi az új üzenet? Rám nézett és azt válaszolta: "Új üzenet? Semmi. Én csak szeretnék jobban zenélni, mint eddig." És ez fantasztikus mondat volt. Rájöttem, én sem akarok mást, csak jobb filmet csinálni, mint eddig. Még érdekesebben elmesélni egy történetet, és jobban megfogni vele a közönséget.
- Milyen érzés volt Prágában a kamera előtt?
- Rengeteget tanultam. Nekem például, ha rendezek, már egy órával a forgatás megkezdése előtt elkezdődik a munka, koncentrációval és feszültségben, és tart a forgatás befejezése után még legalább egy órát. Vagyis naponta 12-14 óra teljes figyelem. Még soha nem láttam világosan, hogy másokkal ez nem így történik. ők ülnek és várnak, amíg hívják őket, és dolguk lesz. És nem csak a színészek - a kellékesek és a világosítók is ülnek és várnak, amíg feladatot kapnak. Azért vannak ott egész nap, mert nem tudhatják, mikor kell ugraniuk. Én is ott ültem három napon keresztül Jirkánál, és a bőrömön tapasztaltam, mi az, hogy várni, szétesni, újra koncentrálni. Ez alatt a három nap alatt rengeteget tanultam arról, hogyan kell fenntartani az érdeklődést a színészekben és a stábtagokban. Hagyni kell az embereket pihenni, mást csinálni, nem lehet egy nap tizenkét órán át mindenkit feszültségben tartani. Eddig úgy dolgoztam, hogy azt gondoltam: majd ha kellenek, hívom őket. Erre oda kell figyelni. Az ő dolguk nehezebb, mint az enyém. Én állandó feszültségben vagyok, ők meg kikapcsolnak, bekapcsolnak.
- Magasfeszültség tizennégy órán át?
- Eddigi tapasztalatom szerint két és fél-három évente csinálok filmet. És akkor van az a két hónap, amikor forgatok. Valószínűleg az egész életem ezekre a két hónapokra való fizikai felkészülésről szól. Én egy film után úgy kifáradok fizikailag... akkor törnek rám a betegségek is. Rendszerint megfázom, mindenem fájni kezd - akkor ugyanis már szabad. De az alatt a két hónap alatt olyan erős koncentrációval, anyagi és érzelmi felelősséggel dolgozom, hogy nekem ez ugyanolyan verseny, mint a sportolónak, csak az övé egy napig tart, az enyém pedig két hónapig. Az évek során természetesen megtanultam beosztani az energiámat, megtanultam takarékosan bánni vele. Tudom, hogy erre az erőre két és fél hónapig szükségem lesz. A szervezet egészen máshogy működik egy ilyen megfeszített tempóban. A bizonytalan várakozás vagy a hirtelen előrángatott feszültség, majd megint a bizonytalan várakozás sokkal nehezebb. Ki kell találni, hogyan tudják az emberek a forgatáson jobban érezni magukat. A filmkészítés utazás, ezt az utazást kell a rendezőnek úgy vezetni, a színészeket és stábtagokat olyan helyzetbe hozni, hogy akkor is élvezzék az utat, ha esik az eső, szakad a hó, vagy ha dörög és villámlik, hiszen sokszor előfordul ez is. A filmkészítésben mindig ott kell lennie az örömnek. Ha én örömömet lelem a munkában, az később átragad a nézőre is. ő ezt meg fogja érezni.
- Nem most ült először más minőségben a kamera előtt.
- A saját filmjeimben is benne voltam már, és ha megkért egy-két kollégám, náluk is. Orvos szerepeket játszottam egy ideig. Gazdagnál, Simónál, Grünwalskynál.
- Meg se lepődjek, ha Menzel a következő filmjében is szerepet kap?
- Jirka színészként is remekül dolgozik, s már nincs problémám a szerepeltetésével, mert megtaláltam a magyar hangját. Van valaki, aki remekül tudja szinkronizálni.
- Mondja nevetve, pedig ön valóban kitűnő magyar hangja volt a Rokonokban.
- Ez nem az én ötletem volt. Vajda István szinkronrendező találta ki. Egyszerűen csak annyit mondott: "Neked kell őt szinkronizálnod!" Én meg csak néztem. "Nekem? Én nem tudok szinkronizálni." Mire ő: "Bízd rám, meg fogod csinálni." Most már ezt is tudom, legközelebb legalább konkrétumokat kérhetek a színészektől, mert ismerem a dolog technikáját.
- A Csodálatos Júliával egyébként Jirí Menzelt is sikerült meglepnie.
- Sokan kérdezték tőlem, hogy jön össze például a Mephisto és a Csodálatos Júlia. Egy súlyos dráma és egy habkönnyű vígjáték. Nem értettem, hogy nem vették észre: ez ugyanaz a történet. Ugyanabban a korban, ugyanazzal a háttérrel, ugyanabban a foglalkozási körben játszódik, és mindkét filmnek ugyanolyan karakterű hős a főszereplője. A vágyaik is azonosak, csak az egyik Londonban született, a másik Berlinben. Az egyik kiszolgáltatottja egy szörnyű világnak, a másik meg azon töpreng, ki legyen a következő szeretője. Annak a világnak a törvényeit vagyunk kénytelenek elszenvedni, amelybe születtünk, és olyan emberekkel is kénytelenek vagyunk találkozni, akik azt hiszik, hogy egyedül ők képviselik a morált, és csak náluk van az igazság. S akkor az ember nem tud mást tenni, csak meséli a történeteit. Igen, nekem sajnos minden filmem nehéz, a Csodálatos Júliával próbáltam közeledni a könnyedség felé, Jirka világához. ő úgy tud mesélni, hogy nagyon komoly, nagyon mély, mégis könnyed és szórakoztató. Ez irigylésre méltó.
- Mivel búcsúztak egymástól Prágában?
- Szóltam neki, hogy "Jirka, nekem most már indulnom kell, megy a repülőm." Annyira el volt foglalva, hogy csak annyit mondott: "Ahoj! Jó utat!" Kezet fogtunk, és már ott sem voltam. A filmezés ilyen.
Szabó G. László
|
|
|
<<< vissza
|
|
|
|
