 |
Szeretek olyan lenni, amilyen vagyok
Tordai Teri a pódiumon Csáki Judit vendége volt
1954. Még Szeszich Teriként
Pedig csak azt erősítette meg bennem, amit már tudtam: formátumos egyéniséggel ülök szemben.
1956. A tizennégy éves Tordai Teri
- Jól bírtam ki. Akkor is ezt mondanám, ha rosszul bírtam volna ki.
- De lehetne hallani a hangodon, vagy látni az arcodon, hogy udvariaskodsz.
- Lehetne, mert engedném, hogy lehessen. De nem udvarias vagyok, hanem elfogult: szeretek Alföldivel dolgozni, mert őt is szeretem. Azt hiszem, ha nem szeretném, akkor nem lenne könnyű kibírni, mert alaposan megdolgoztatja az embert. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az én korosztályomból ez mindenkinek természetes. Senkit nem akarok megsérteni - meg talán egy kicsit magamnak is mondom -, de eléggé ellustultunk az elmúlt negyven vagy ötven év alatt. Hagytuk magunkat vitetni a dolgokkal - "ezzel a rendezővel sikerem lesz", "most majd jól letolnak" -, de nemigen hagytuk hajtani magunkat. Én már az Alföldi rendezte Három nővérben is benne voltam, Anfiszát játszottam, a dajkát. És az egyik első rendelkező próbán odaszólt, hogy "menj ki, te drága öreg zsiráf, és gyere be gyorsabban". Mindenki fölháborodott, hogy hogy lehet így beszélni valakivel, én meg meg voltam hatva, hogy ez az ember engem itt játszótársnak tekint. Most pedig Terka voltam - ezt a nevet adta nekem.
- Eddig nem hívott így senki? Pedig elég kézenfekvő...
- Voltam már Trézsike, a szakmában sokan hívnak így, anyukámnak Terike...
- A Rómeó és Júliában Montague gondoskodó feleségét játszod, viszed utána a nyakkendőjét, aggódó arccal állsz mögötte. Tényleg ilyen gondoskodó típus vagy? Vitted a férjed után is a nyakkendőt? Valamelyik férjed után?
Tizennyolc évesen
- Szeretnéd, ha lenne? Annyiszor mész férjhez, ahányszor akarsz.
- Nem. Ilyet nem szabad mondani, mert férjhez menni egyszer lenne igazán jó, többször nem. Ez nem mindenkinek sikerül. Akinek sikerül egyszer házasodni - és biztos ülnek itt sokan, akik az első és tartós házasságukban élnek -, annak a legnagyobb csodálattal és tisztelettel adózom. A lányomnak szoktam mondani: egy férfit nem megszerezni, hanem megtartani nagy dolog, és remélem, hogy ebben ő tehetségesebb lesz, mint az édesanyja volt. Könnyű bölcseket mondani hatvannégy évesen, meg azt is, hogy most milyen jól vinném a nyakkendőt; tényleg jól vinném, de hol az a férfi, aki pont velem akarja a nyakkendőjét vitetni?
- Neked nem mondta anyukád annak idején, hogy is kell ezt?
- Nem mondta a mama. ők még úgy gondolták, az a jó, hogy vigyék már gyorsan a lányokat - ketten voltunk, a nővérem meg én, másfél év korkülönbséggel -, és akkor nincs velük több gond. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretett minket; de a nővérem is hamar ment férjhez, nekem meg volt egy udvarlóm, egy burgenlandi fakereskedő, a Béla.
- Nagy parti lehetett.
1968. Susanne szerepében
- Hogyan?
- A saját munkámból. Pedig mindig úgy szerettem volna jómódú lenni, hogy ez ne járjon munkával; örökölni szerettem volna. És nem ám férfitől kapni, mert az is munka, azért is kell valamit csinálni.
- Szerintem ezzel mind így vagyunk: adják föl postán.
- Engem rögtön fölvettek a Színművészeti Főiskolára, sok magyar filmet forgattam, a Nemzeti Színház tagja voltam... De valahogy megéreztem, hogy az nem lehet, hogy én a saját munkám révén ne érjem el, amit anyáméknak megígértem.
- Ahhoz például mit szólt anyukád, amikor azt mondtad, hogy most "elmegyek külföldre szexszimbólumnak"?
1968. Róma
- Képzelem. Viszonylag kevés szexszimbólum jött-ment itt akkoriban.
- Egy bécsi filmes forgatott itt, benne volt az összes olasz, francia, osztrák, nyugatnémet sztár. Ha csak Herr Wussowot említem, aki később a Klinikában lett mindenki doktora, ő jóformán epizódszerepet játszott ebben a filmben. Derricknek, azaz Horst Tappertnek volt tíz forgatási napja... Jó csapat volt. Én nem beszéltem németül, kezdetben anyuka fordította a forgatókönyvet - aztán persze meg kellett tanulni németül, mert a film megnyerte a leglátogatottabb filmek versenyét Olaszországban, Németországban, Franciaországban, és fölajánlottak egy szerződést.
- A bemutatóra elvitted a szüleidet, ott ültek az első sorban?
- Nem, mert Bécsben volt a bemutató, nem is voltam ott. Én ugyanis játszottam a Nemzeti Színházban. És hiába voltam főszereplő a nyertes filmben, forintban kaptam a gázsit, "magyar kislány, ennek ez is jó lesz". Aztán amikor a díjat átadták, kiutaztunk egy hungarofilmes küldöttséggel, és a Sacherban volt az ünnepség: pénz semmi, csak oklevél, viszont ekkor kaptam a szerződést. Mivel még akkor sem beszéltem németül, anyukám tárgyalt a nevemben, és az én drága anyám azt mondta a rendezőnek, hogy "ha a kislánynak lehetne egy egyszobás lakás, azt nagyon megköszönném". Egyszobás lakás egy filmfőszerepből! Az utolsó bécsi statiszta többet keresett, de ez a két világ akkoriban nem volt "megmixelve", nem volt rálátásunk.
- Nem tudta anyukád, mit lehet kérni.
- De mivel nagyon jól dolgoztam, nem egy szobám lett, hanem kettő a Ganz utcában; egy kétszobás öröklakás akkor óriási dolog volt...
1969. Pendragon legenda
- Lett hozzá egy Volvóm - ezt a két dolgot szereztem a három év alatt.
- Amikor hat részre szerződtek veled, azt már nem itt forgatták, tehát ki kellett menni. Jó volt?
- Nem. Nem találtam a helyemet. Kisebbrendűségi érzés volt bennem, pedig addigra itthon már sok filmben dolgoztam, az Esős vasárnapban, a Pendragon legendában, A gyávában; a közértben ismert a bácsi, és szebb húst kaptam, a Lukács uszodában megismertek a társnőim meg a férfiak, és nekem ez sokkal többet számított.
- Érdekes; amúgy úgy tűnik, hogy olyan bevállalós vagy, vagány. A hatvanas évek második felében egy színésznőnek lehetősége nyílik arra, hogy esetleg kint is színésznő legyen: ehhez a projekthez biztos akadt volna valami férfi is. Féltél bevállalni?
- Ha akadt volna hozzá, akkor biztos, hogy bevállalom. Ez így volt megírva. Amikor Marlene Dietrich elment Németországból, egy rendezővel ment el, Greta Garbót szintén egy svéd rendező vitte át Amerikába, Liv Ulmannt a Bergman, Sophia Lorent a Ponti... Ha én találkoztam volna...
- A te első férjed?
- Az első férjem operatőr volt, és nem akart velem kijönni. Nagy hibát követett el, dolgozhatott volna kint, de nem akarta. Érdekes módon valamennyien jól éreztük magunkat ebben az úgynevezett barakkban... Nagyon másképp gondolkodtunk. Nem volt divat például gazdagnak lenni. Nagyon jól néztünk ki - az nem számított, hogy milyen kocsiból szállsz ki. Előfordult, hogy álltam a benzinkútnál, és azt hittem, hogy nagyon jópofa vagyok szőkén, huszonhat évesen, farmernadrágban, mezítláb, ahogy kiszállok a Volvóból, és előttem ott tankolt Várkonyi Zoltán kétszeres Kossuth-díjas egy Lada kocsival. Hát csak a hülye, mint amilyen én voltam akkor, gondolhatta azt, hogy nem utálnak meg ezért - én is megutáltam volna magamat, amint odamentem, hogy "tanár úr, hogy tetszik lenni", jól vagyok, mondta ő. Ma már az ilyesmit is másképp ítéljük meg - vagy egyáltalán nincs is róla véleményünk, annyira természetes, mert annyira más a világ. Marozsán Erika például élt egy lehetőséggel, jól tette, ki kell próbálni. Én boldogtalan voltam odakint, nem jól éreztem magam.
1995. A Testőr
- Nagyon sokat voltam egyedül.
- A kicsit lenézett kelet-európai kislánnyal senki nem állt szóba?
- Nem. És egymással sem állnak szóba, mert nem kíváncsiak egymásra. Laktam a legjobb szállodában, a legjobb helyen. És amikor vége a munkának, goodbye, thank you vagy auf wiedersehen - senki nem szól a másikhoz többet, nincs az, hogy utána, ahogy itthon, együtt leülünk és beszélgetünk. A nagyon menő sztárok hozzák magukkal az anyukát, apukát, kutyát, barátot, barátnőt, szeretőt, gyereket, tehát a családot, hogy ne érezzék magukat egyedül, hiszen állandóan más helyen forgatnak, de velem nem volt senki, mert anyuka beszélt ugyan franciául és németül, de ő sem kapott útlevelet, csak háromévenként.
- Szóval nem volt jó, ráadásul itthon szünetelt a pályád.
- Ez pedig természetes. Ha valaki kap egy ilyen lehetőséget, akkor én, aki itthon maradok, azt mondom, tessék, maradj kint, csinálj világkarriert, minek jössz vissza elfoglalni egy helyet... Így kell gondolkozni.
- Hogy jöttél vissza?
- Harmincéves lettem, és egyszer csak "csöngettek" odabent. Fölmértem, mit érhetek még el, akkor már kicsit beszéltem angolul, németül vígjátékban akcentussal már tudtam játszani, de végiggondoltam, meddig mehet ez. Jól tartom magamat negyvenéves koromig, de már harmincötben varratok, stoppoltatok, és állandóan remegek, hogy nem lesz feladatom, mert már nem az a huszonöt éves szép bébi vagyok. És munkált bennem, hogy a Pártos Géza osztályába jártam a főiskolán, hihetetlenül tehetséges osztálytársnőim voltak, Halász Jutka, Béres Ilona, Szegedi Erika, nagyon irigyeltem őket; csodálatos szerepekben láttam őket a Vígszínházban meg mindenütt, és már nagyon hiányzott a színház. Úgy éreztem, ha eddig nem jött nekem az a bizonyos jó menedzser, aki egyengeti az utamat, és nekem csak dolgoznom kell, a lehetőséget meg ő hozza, akkor nagyon könnyen el lehet csúszni a pimfli és a bóvli felé, és negyvenévesen még mindig csak vígjátékokat játszani, az valahogy már nem áll olyan jól.
2005. augusztus
- Igen. Én nem tíz évre készültem erre a pályára, hanem hoszszú távra. És nézem sikeres külföldi kortársaimat, nyugodtan mondom, hogy tudok annyit, mint ők, felvarrás és plasztika és minden nélkül, tudnám tartani a frontot velük - de én színházban játszom, ami nekik nem adatik meg. A Montague-nénak hat mondata van a Rómeó és Júliában, de amikor meghal Rómeó, és én bejövök a színpadra, úgy szakad meg a szívem a fiam iránt, hogy az ajándék.
- Most azt mondod, hogy nincs kis szerep?
- Nincs kis szerep.
- Térjünk vissza még a külföldi kalandhoz. Itthon úgy tudták, hogy a Tordai tényleg mindent bevállal: vetkőzik, nincs határ.
- Itthon is levetkőztem a Pendragon legendában.
- Az összes pucér és félpucér képed fönt van a neten.
- Maradjon is ott. Szégyellnem kéne szerinted? Igaz, annak idején tán nagyobb bátorság kellett ehhez, mint ma, amikor mindenki mindenhol... A Playboy például őrületes pénzért lefotózott volna, akkoriban a legnagyobb sztárokat fotózták, de erre azt mondtam, hogy nem vállalom. Készültem haza, és én nagyon egy szocialista bébi voltam. Szocialista bébi nem vetkőzik a Playboynak.
- A filmnek vetkőzik?
- A filmnek igen, mert az szituáció, mert az szerep, mert az más, de különben csak úgy, na, azt nem. Elég hülye voltam, mit mondjak. Most meg tudnám mutatni az unokámnak...
- Hogy milyen volt a nagymama. De úgy tudom, azt sem hagyták szó nélkül, amit megmutattál.
- Akkor a pofonokat is sokkal könnyebben viseltem. Hazajöttem, nem vett vissza a Nemzeti Színház, pedig fizetés nélküli szabadságon voltam, de közben odakerült a nevem mellé, hogy pornó, pornó, pornó. Amikor Lili tizenhárom éves volt, valami rémes szennylapban mutattak rólam egy képet, amin látszott a mellem, és odaírták: "mindent megmutattam, de megkaptam érte az árát". Amikor ezt Lilinek odaadták az osztálytársai, romokban bőgtem otthon. Persze semmit nem lehetett csinálni, miközben odakint, Burgenlandban akkoriban is azért imádkoztak a színészek, hogy csináljanak velük egy ilyen botrányt, mert horribilis pénzre lehetett perelni a lapot. De miért is mesélem én ezt most, hiszen akkor még fiatal voltam, és fiatalon az ember a bántásokat, a kisemmizést, a válást, a problémákat sokkal könnyebben tudja a helyére tenni: megerősödtem és kész.
2006. Jóban rosszban
2006. Leányom és én
2006. Ádám, az unokám éppen két hónapos
- Azt hiszem, hogy életem legjobb döntése volt, hogy hazajöttem. Később beszéltem például Szabó Sándorral, aki odakint színpadon játszott a Broadwayn, ez tehát egy igazi karrier volt, mégis azt kérdezte, ki súgta meg neked, hogy hazagyere? Mondtam, senki, a harmincadikat kongatták, és hazajöttem. ő meg, szegény, végleg lemaradt a Lear királyról, pedig nagyon szerette volna.
- Elmenni tudni kell, visszajönni még jobban. Miután hazajöttél, leszerződtettek egy színházhoz, néhány év múlva elmentél, és azóta ez ismétlődik a pályádon. Ez olyan, mintha nagyon megtanultál volna elmenni is, meg odamenni is.
- Igen.
- Miért szerződsz el, amikor elszerződsz?
- Ha nincs munkám. Nagyon szép éveket töltöttem például a József Attila Színházban, ott volt nekem A hölgy fecseg és nyomoz, át tudtam állni a szép nőből egy pletykálkodó vénkisaszszonyra, eljátszottuk A testőrt, a színházi anyám volt Gobbi Hilda, akkor vettük le, amikor a Hilda elment. Aztán odajött Gál Erzsi rendező, furcsa, izgalmas személyiség volt, sokat kaptam tőle. Miután ő is meghalt, lett egy légüres tér körülöttem. Elmentem Veszprémbe, mert ott eljátszhattam a Csodálatos vagy, Júliát, a Mását a Három nővérből, a lányommal a Warrenné mesterségét, a Mariskát Örkény Tótékjából, szóval szakmailag három csodálatos évem volt. Az igazgatóváltáskor egyik kolléganőnk lett az igazgatónk, négy embert rúgott ki, de rögtön, engem is, azt mondta, nem tud nekünk szerepet adni.
- Hogy keres munkát az ember ilyenkor?
- Ennyi idős korára az ember jóformán mindenkit ismer a szakmában. Telefonáltam. Szó szerint az összes ismerősömhöz bejelentkeztem, kértem egy meghallgatást, és azt mondtam, "nézd vagy nézze, én tudom, hogy egy hatvanéves színésznőre sehol nincs szükség, hiszen magánál van ez meg ez, ott ülnek harminc éve, ha játszanak, ha nem, de hátha kellek valamire". Nem szégyelltem.
- De azért ez ciki?
- Ciki. Elmondtam azt is, ami az igazság, hogy a nyugdíjamból nem tudnék megélni, és amíg dolgozni tudok, és szeretek is dolgozni, nekem dolgoznom kell ahhoz, hogy rendben legyen az életem, még így is, hogy a Lili kirepült. De ez nem szégyen, mert az én generációmnak egy-két ezer forint eltéréssel annyi a nyugdíja, mint az enyém, kevés. Most, negyedik éve az Új Színháznak vagyok a tagja, mert ott nem volt az én korosztályomból más színésznő, nagyon szeretem ezt a helyzetet, mert az utánam következő korosztály már tíz évvel fiatalabb, tehát az összes nagymamát, mamát, öreg cselédet én játszom el, senki nem féltékeny rám, és én nagyon jól érzem magam.
- Ráadásul sok fiatal van körülötted, akik mind nagyon szeretnek veled lenni, ezt nyilván tudod, tapadnak rád, kérdezgetnek. A lányod vajon hallgat rád?
- Nem. Most már inkább hallgasson a férjére.
- Te anyának jó vagy?
- Anyának? Én úgy képzelem, hogy jó vagyok, de azt hiszem, minden édesanya azt képzeli magáról, hogy jó. De Lili kisgyerekkora óta teljes egészében elfogadta azt, ahogyan én őt szeretem, és elfogadta azt is, hogy az embereket én általában is szeretem. Anyámnál engem senki nem szerethetett jobban - tizenkét évig éltünk együtt, anyám, aki szintén Lili volt, Lili lányom meg én -, de soha el nem jött volna egy ilyen beszélgetésre. Mondtam is neki, hogy "mama, te soha nem voltál büszke rám", legalábbis kimutatni nem tudta. Szerencsémre, én tudom. Szeretek olyan lenni, amilyen vagyok.
|
|
