|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
Határtalan irodalom - Kaiser Ottó svájci képriportja
Zsuzsanna Gahse (Gahse Zsuzsanna)
Tovább
Részlet a durch und durch. Müllheim/Thur in drei Kapiteln ("messze menően, avagy Müllheim/Thur három fejezetben") című könyvből
Edition Korrespondenzen, Wien, 2004
Később megjelent az erdész, ami azt jelenti, hogy a környéken erdők vannak, sok erdő, rókákon kívül vaddisznókat is szoktak emlegetni, így folytonosan gondolni kell rájuk, a pozíciójukra, és az erdész mindig úgy jelenik meg, pontosabban úgy áll a térbe, hogy bizonyos fokig kijelöl egy pozíciót, és ezért jó ránézni.
A kapcsolatok négy, öt, sőt, talán hat formájáról itt se beszél senki, mert mérgező lenne, de magától értetődik, hogy mindenki szívesen beszélne róla. Ilyesmiről sosem beszélni legalább olyan mérgező, és nem hinném, hogy vidéken vagy falun a hallgatás könnyebb, mint a nagyvárosokban. Ezt csak azért állítják, hogy valahová, valami távoli, már-már utópikus tájba beleképzelhessék a boldogságot, és közben szeretnék bebizonyítani, hogy reális közük van a szerencsétlenséghez.
Sütött a nap, már azt lehetett hinni, megérkezett a nyár, hirtelen valami bizalom támadt mindenkiben a meleggel szemben, holott a tavalyi év is ilyen megtévesztő volt, akkor is volt egy korai nyár, de aztán hamar összeomlott a meleg. Ez igazán kiábrándító, és jó lenne tudni, hogyan lehet nyugalommal elviselni, amikor a nyár összeroppan, és (kizöldült fák mellett) visszacsúszik a télbe.
Persze azt mesélik, hogy Napóleon is járt itt, a fogadós lányát Columbine-nek hívták, minden eshetőségre felkészülve néhány francia szóval is próbálkoztak, s lám, sikerült. Vajon annak, aki keletről jön, milyen körülmények közt kellene Müllheimen végigsöpörnie, hogy hasonló figyelemre méltassák?
...aztán az idegen türelmesen ismételgette, hogy minden érdekli, szekrények, varrógépek, mosdóállványok, és elsősorban a pince, pinceügyben szakértő, engedjem le oda; a mi pincénk több mint háromszáz éves, gondoltam, amikor a férfi megpróbált a bejárati ajtó résén tágítani, mintha az ajtó inkább az övé lenne, mint az enyém, de én toltam kifelé, nem is néztem rá, csak annyit láttam, hogy figyeli, ahogyan elnézek mellette.
A portrérészleteket, történetforgácsokat faládákba, fiókokba vagy fogasokon helyeztük el (a berendezést Leó barkácsolta össze, a kasztnik és fiókok egy hét alatt elkészültek, amilyen ügyesen tett-vett, már maga is egy portré lehetne).
(Miközben elképzeltem a részleteket, az öreg ház repedéseiből felajzott legyek estek dühödten a hajamnak, én meg úgy csapkodtam, mintha meg akarnának ölni. Aztán elszálltak és még hangosabban zümmögve tértek vissza, ez már háború volt, nyilván arra gondoltak, hogy ilyen rémes hidegben amúgy is végük van. Csapkodtam, mert belegabalyodtak a hajamba, hogy ott melegedjenek, még egyszer rájuk csaptam, és amikor átmenetileg elcsendesedtek, megláttam egy legyet a whiskyspoharamban...)
A fényképen látható mű: Harald F. Müller
Ugyanez a cigányember egy másik alkalommal a lovát akarta leszoktatni az evésről. Remekül ment, a ló már négy napja nem evett semmit, és pont akkor kellett neki megdögleni. Aztán írt a húgának egy levelet. Így hangzott: Kedves húgom, leveledet, amelyben pénzt kérsz, nem kaptam meg. És napokig lehetne ezt így folytatni, ezért kedvelem én ezt a cigányt.
A fényképen látható művek balról jobbra: Christoph Rütimann, Christoph Rütimann, Jovánovics György munkája.
Nem tudom, hogy az időjárás-függőség örökölhető-e, vagy a személyes tulajdonságok körébe sorolják, bár épp az örökölt tulajdonságokat tartják különösen személyesnek. Mindenesetre az egyik nagybátyám gyakran üldögélt az ablaknál. Volt egy sarokháza, egy sarokablaka a budapesti belvárosban, s onnan nézte az utcát odalenn.
A fényképen látható mű Jovánovics György munkája. A képekhez írt szövegek a "messze menően avagy Müllheim/Thur három fejezetben" című könyvből valók.
Az íróasztalomtól egy térre látok, egy nagy hársfára, mögötte egyszerű épület, az iskola, jobbra, tíz lépésre a református templom bejárata kicsi portállal, és a portál meg az iskola között kilátni a tájra, előbb egy gyümölcsösre, mögötte egy dombvonulatra, amelyen egy fakalyiba látszik, nyáron ott legelnek a tehenek. Az iskolaépület és a templom mögött egyszerre kinyílik a táj, akárha díszlet lenne az épületek meg a tér a hárssal előtte. Ez a tér enyhén lejt az utca felé, jó lenne színpadnak, s bizonyos fokig már most is az, üres színpad hárssal, ahol már egyetlen személy fellépése, de akár egyetlen személy fellépésére való várakozása is esemény. Vasárnaponként a tér tele van járművel, az emberek a parkoló autók mellett iparkodnak a portál irányába. Hétköznapokon gyerekeket raknak itt le, akik a valamivel hátrébb, az iskolaépület mögött fekvő óvodába jönnek, ez háttérben zajló, elmosódottabb jelenetekre lenne alkalmas. Balra a nagy tértől negyven vagy ötven kétemeletes ház áll zárt sorban, szinte déliesen, ezen a környéken Müllheim olyan, mint egy régi körfalu.
De ami itt igazán jelentős és ez a falu sorsa, az út, egy régi út, amely átvezet a helységen nyugatról keletre, keletről nyugatra, a fél világ megy itt keresztül, teherautók, kamionok, mezőgazdasági gépek, állatszállítmányok, tankok, turistabuszok, postai szállítók, és hogy egy is megállna, föl se merül. Szinte soha nem áll meg senki, áthajtanak a helységen, rendületlenül vonulnak a hársfás tér meg a házunk között. Olykor adódik egy kis szünet, két, sőt három nyugodt perc is, de aztán három kocsi gördül át az utcán, vagy nyolc, megint gyorsan tíz az egyik, tizenkettő a másik irányba, félperces szünet után hét keletnek és öt nyugatnak, van, akinek sikerül előzni, néhány méterrel maga mögött hagyni a másikat, miközben nézem őket, és csak vezetnek és vezetnek, hol gyorsabban, hol lassabban, amitől változik a hang. A forgalom nem zúg, a zúgás más, a morajlás szó is tévedés lenne, inkább egy ismétlődő forroror és zözzözöz, zenemű véletlen hangokból. Rendszerezni kéne a hangzásértékeket, hogy halljuk, hogyan függ össze a kibocsátott hang a jármű nagyságával, a különböző, és különböző állapotú motorokkal, az adott jármű súlyával vagy éppen az utcakő hőmérsékletével. Időnként tankok húznak el a ház előtt, olyankor remeg a padló, repednek a falak, nem lehet telefonálni, az ember nem érti saját szavát, fenn a csapóajtónál mindig áll egy katona, a hátramenet-megfigyelő, kérlelhetetlenül néz maga elé, szembe a haladási iránnyal, s egy rikító piros bot van a kezében, talán csak saját biztonsága végett. Délelőttönként nyugatról keletnek mennek, késő délután visszafelé, nyugatnak, ott ülök az első emeleten, látom a mozdulatlan arcokat és a forgatható ágyúcsövet. Gyerekkoromban orosz tankokat láttam szűk utcákba benyomulni. Abba az irányba lőttek, amerre a csőtorkolat nézett, és amikor Budapesten a körúton vonultak, egy-egy öt-hatemeletes házba, ki tudja, miért pont abba, behajtottak és sértetlenül újra ki, így mesélték, de a homlokzatokat letépték, az utcáról be lehetett látni a lakásokba, az összes emeletre, a legkülönfélébb szobákba, tönkrement, bútorokkal zsúfolt, egymásba lógó nagy babaszobákba, s ezek az emlékek nem férnek össze a hadoszlopok vonulása okán remegő padlóval.
A tankokat, és a legalább olyan lassú, és ugyanolyan súlyos mezőgazdasági gépeket a személygépkocsikhoz kell számolni, egyáltalán, egyszer össze kell adni itt mindent, az utakat, kerítéseket, kerteket, házakat, szántókat, a még megmaradt istállókat, és le kell vonni belőle a malmokat, amelyek Müllheim (Malomfalva) nevét adták egykor, azonkívül levonni a vonatokat, mert vonatok nem voltak itt soha, így aztán rozsdás vágányok se hevernek sehol, melyek között fa és gaz nőne, és szétesett állomásépületek sincsenek, bemeszelt, mocskos ablakokkal, mint északabbra, a határ túloldalán, Németországban.
A vasút két kilométerre van tőlünk, félóra járás a következő állomásépület, óránként két vonat áll meg ott, a többi fontosabb helyekre tart, mint a mezőkön fekvő Bormező (Weinfelden) vagy Asszonymező (Frauenfeld). És mert Müllheimen át nem közlekedik vonat, nincsenek utasok sem, akik a vonatablakból a házak ablakait vagy a vidéket néznék. Az útra meredő autósok csak mellékesen észlelik a gyümölcsfákat, a legelőket a helységtáblánál, az ablakokba akasztott ágyneműt és az eladandó házakat kínáló méretes táblákat. Aki kelet felől jön és továbbhajt, tíz kilométerre hagyta maga mögött a határt, és éjszakánként csak a sötét tájat látja a helység előtt és után, de az ellenirányba utazó nyugatról jövő se sokat lát éjjel, nappal legelőket, áthajt a pagonyon, a gyümölcsösön és a szántón; Müllheimet még Muelhainnak (Malomligetnek) hívták, de már akkor is az átutazók voltak a legfontosabbak, hiába volt itt annyi báj, bye-bye.
Az utóbbi években is sok minden épült itt, főleg sorházak, mind egyforma, a helységnek semmi haszna belőlük, a régiektől meg szabadulnának, favázas házak, az itteniek bordás háznak hívják, ott az ár és a telefonszám a figyelemfelkeltő hatalmas táblákon, ám egy-két év múlva hiteltelennek tűnnek, megszürkülnek, a házak meg szöknének innen, szökjenek csak, ezt várják tőlük, már nem tartoznak ide.
Mindennap ülök az ablakban, elhúz előttem a fél világ, vagabundok, transzmigránsok, érzékeny utazók, kivándorlók, a Svábúton Compostellába tartók, mennek a Pál utcai fiúkhoz az Olajoshal útján és a Kopár utcán, és ha valóban úgy van, hogy mindenki más valamelyest én is lehetnék, akkor bizonyos fokig magam húzok itt el magam előtt, ám ez a feltevés áttekinthetetlen, hisz akkor mindenki más az én helyemen ülne és szemlélné saját magát, ahogyan elhúz előttem, sőt, én magam lennék egyidejűleg mindenütt, velük, meg magammal, és ez így túlságosan bonyolult.
A lényeg a nagy tér a hárssal, meg az összekötő út. Egy ilyen útnak saját világa van. Pár éve átutaztam Spanyolországon, Bilbaóból Granadába, és megálltam egy magányos, kopár hegyi úton. Volt ott néhány ház meg egy étterem, az asztalra impozáns étlapot tettek le elém, ebéd után megrándult a lábam, kiültem egy kis folyó, egy Rio mellé a partra. Néhány lépésre tőlem egy asszony állt a vízben, tisztességesen öltözött, fekete ruhás, és a szennyesét mosta, amikor meglátott, rám mosolygott. Ne gondoljam, hogy nincs mosógépe, mondta, de a folyóban minden tisztább lesz. Hogy honnan jövök, akarta tudni. Áhá, Németországból, ugyanis akkor onnan jöttem. A németek idén még nem hajtottak keresztül, mondta, a hollandok már igen, és elmesélte, kik mentek át itt a háborúban és utána, meg az utóbbi években, pasar, mondta újra és újra, folyamatosan erre a szóra járt rá a feje, han pasado vagy no han pasado. Ezzel kifejezően leírta faluja helyzetét, egy örökkévalóság óta ott ez az út, főútvonal Bilbao, Madrid és Granada között, az utazókkal éltek, azzal, amit azok meséltek, természetesen az étterem a szép nyomású étlappal szintén az utazóknak szólt, hír pedig volt elég mindenkor.
Az itteni utca szintén régi, az egyes számú az országban, s abszolút emberi tájon vezet át. Már akkor is éltek itt emberek, mielőtt ember lett volna egyáltalán.
Ám galambok nincsenek Müllheimben, és sirályok sem. A sirályok a Bodeni-tónál maradnak, saját terüket maguk jelölték ki, de a galambok tere érthetetlen, lehet, hogy túl falusias ez itt nekik, hiányoznak a magas épületek, az öreg templom se elég magas, talán a pagony nem érdekli őket, talán a harangszó túl hangos. Pár kilométerrel odébb, Weinfeldenben, Kreuzlingenben, Frauenfeldben vagy Konstanzban jól érzik magukat, különböző alakzatokban repülnek, egyes párokat már Oberneunformban és fenn, Münchhofban is láttam, pedig ezek a helységek sem nagyobbak, mint Müllheim.
(Németből fordította Hajós Gabriella)
Zsuzsanna Gahse (Gahse Zsuzsanna) író, műfordító 1946-ban született Budapesten, tízéves volt, amikor szülei a forradalom után Bécsbe menekítették. Németországban és Svájcban él. Életrajzának tanúsága szerint feltűnően gyakran változtatja tartózkodási helyét, ezt így magyarázza Hová való is lennék című írásában (Magyar Lettre, 1998. 31.): "A magam részéről én néhány évre mindig egy újabb helyre mentem, mindig átmenetileg, Kasselba, Bécsbe, Stuttgartba, aztán megint Bécsbe, most egy ideje Svájcban vagyok, de majd továbbköltözöm, úgyhogy csak átmenetileg vagyok itt, és ez valami más, mint fölkerekedni, hogy egyszer s mindenkorra új életet kezdjen az ember, hogy soha többé ne kelljen tovább vándorolnia. Transzmigráns vagyok, nap mint nap itt van a szemem előtt a világhírű Alpok, de nem örökké. Mindenfélét csinálok nap mint nap, de nem örökké, és ez lerí a környezetemről. A környe-zetről mindig lerí minden. Látni azt is, ha valaki hoszszú ideje eljött hazulról, ha kezdi elhagyni a szokásait, vagy már rég elhagyta és elfelejtette őket. A szokás fontos kifejezés, ha a migrációról van szó. A valóban megtelepülteknek szokásaik vannak, és ezeket megfigyelheti minden idevándorló."
Gahse Zsuzsanna fordította német nyelvre Esterházy Péter művei közül a következőket: Fancsikó és Pinta, Kis magyar pornográfia, Fuharosok, Hrabal könyve, Egy nő, (a Bevezetés a szépirodalomba nagy részét), de részben ő ismertette meg a német olvasókkal Eörsi István, Kukorelly Endre és Mészöly Miklós prózáját is. Fordított verseskötetet Rakovszky Zsuzsától és Vörös Istvántól. Übersetzt című könyvében ezt írja: "Most akkor az, hogy fordítás - ez valami női dolognak látszik lenni, hogy szolgálatkészség. Hathatósan s nem tolakodóan segíteni, háttérben maradni, ezek női erények, férfi fordító esetében másképp hatnak, férfiasnak, férfiaknál minden könnyen hat férfiasnak így, ilyennek, hanem aztán ha egy nő kezd fordítani, rögvest elismerszik, hogy ez a munka egy női munka."
2006-ban Gahse Zsuzsanna vehette át Münchenben a német könyvkiadók által odaítélt Chamisso-díjat, amellyel a németül író, de nem német anyanyelvű szerzőket jutalmazzák. (Magyar anyanyelvű díjazottak voltak eddig: Dalos György, Ilma Rakusa, Zsuzsa Bank. Különdíjat kapott 2001-ben Kertész Imre.) Az ünnepségen a laudációt Esterházy Péter tartotta, ebből emeltünk ki néhány részletet: "...a Chamisso-díjasoknak többnyire nem adatott meg a mérlegelés lehetősége, a döntés luxusa; többnyire bele lettek hajítva a történelem által egy helyzetbe, és avval kellett aztán kezdeniük valamit. Nyilván nem véletlen, hogy Gahse házi istenei: Gertrud Stein, Gombrowicz, Beckett. Egyébként az a nyugat-magyarországi baljós vidék, ahol 1956 őszén orv aknák robbantak, a menekülés klasszikus terepe, ahol a sötétség védelmében, erejük végső megfeszítésével próbálták az emberek, egyedül, párban, családostul menteni az életüket. (...) Ez a baljós vidék lassan ismerős lesz a német olvasónak, ismerheti Gahsétól, de ez a helyszíne Terézia Mora első könyvének is, és erről ír Agota Kristof is. (...) A felsoroltak különböző stratégiákat választottak az új nyelvet illetően, van, aki teljességgel belebújt, másikuk óvatosan, vagyis szerényen és bizalmatlanul a legcsupaszabb formákat használja - de mindannyiuk írásában ott van egy, mondjuk így, geometria, amely magyar szemmel nagyon ismerős. A magyar irodalom vagy szellemi élet még nem fogta föl, milyen sokat köszönhet ezeknek az íróknak. Tudniillik egy számunkra ismerős tárgyra tudnak egy számunkra ismeretlen tekintettel nézni - ami (ebből a magyar szempontból) roppant izgalmas, sőt tanulságos. (...) Gahse folyamatosan regisztrálni látszik helyét a senki földjén, a határon, a határsértésben, a nyelvek között. Instabil életek, országok, világok, szövegek. De nem arról a fájdalomról beszél (kimondatlanul is), amely mondjuk az anyanyelv elvesztéséből vagy időleges elvesztéséből adódhatik, nem egy új nyelv megszerzésének drámájáról és kalandjáról - hanem az instabilitás izgalmáról és gazdagságáról. Tulajdonképpen a többnyelvűség dicséretét halljuk. (...) Gahse előállít egy nyelvi teret, hogy ebben azután történetek jól látható hologramjait helyezze el. Erzählinseleket, ahogy ő nevezi, történet-szigeteket. Tehát nem csupán szavak emelkednek ki a szavak tengeréből, hanem ezek a történetek is, egy férfiról, majd még egyről, egy nőről, egy furcsa és varázslatos anyáról, sőt akár az 1956-os forradalomról, azután egy nevetés, egy magány, egy szomorúság, egy cigaretta, nyugalom és nyugtalanság - izgalmasan és világosan és tehát szórakoztatóan."
Fontosabb művei német nyelven: Zero (1993), Stadt Laud Fluss (1988), Passepartout (1994), Kellnerroman (1996).
|
|
|
<<< vissza
|
|
|
|
