|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
A bécsi balett bevétele
Harangozó Gyula és Kropf Mihály az Alexandra Pódiumon Kovács Géza vendége volt
Harangozó Gyula megköszöni a tapsot - fotó: Kanyó Béla
szetalálkozásáról, Budapestről, Bécsről, balettről és még oly sok mindenről beszélgetünk az Alexandra Pódiumon. Bár Bécs és Budapest nincsenek igazán messze egymástól, mégis, mindketten elég messzire jutottatok. Harangozó Gyula táncművész a bécsi Staatsoper és Volksoper balettkarainak igazgatója, valamint az ottani balettintézetet is ő vezeti. Kropf Mihály
- avagy Michael Kropf - a Volksoper balettigazgatója. Mielőtt életpályátokról beszélnénk, leplezetlen önzéssel a mindannyiunk által rajongva szeretett Andrássy úti Operaházra gondolva kérdezlek benneteket a mindig irigyelt bécsi intézmény működéséről. Hat-hét éve onnan is lehetett botrányokról hallani, aztán igen gyorsan elcsitult e botrányok zaja. Most mi újság arrafelé?
Harangozó Gyula: A Staatsopert, a Volksopert, a Burgtheatert és az Academie Theatert egy holding működteti, melyet az osztrák állam hozott létre. E holdingon belül meglehetősen nagy művészi szabadsággal és rendkívüli pénzügyi szigorral működnek az egyes tagszínházak. A fizetésekre és előadásokra szolgáló összeget a holding kapja és továbbítja, míg az állagmegóvás továbbra is az állam feladata. A díszlet- és jelmezműhely szintén a holdinghoz tartozik, és egy ideje az önálló balettkar is.
Kovács Géza: Ez utóbbi már a te küzdelmed eredménye, vagy kellemes örökség?
Harangozó Gyula: El kell itt mondanom, hogy nekem soha nem jutott eszembe elmenni Pestről. Nagyon jól éreztem itt magam. Kétszer öt éven át voltam a Nemzeti Balett igazgatója. Az elnevezés is tőlem származik, mert az Operaház balettkarát szerettem volna nagyobb önállóssággal működtetni, s ezt a névvel is kifejezésre juttatni. Második igazgatói ciklusom lejárta előtt derült ki, hogy bár Szinetár Miklós főigazgató szerette volna, ha együttműködésünk folytatódik, a magyar törvények szerint akkor még nem lehetett hivatalosan megerősíteni további működésemet. Ez azért is különös, mert a világ nagy színházaiban rendszerint jó időben előre, nemegyszer évekkel korábban születnek a megállapodások egy-egy vezető foglalkoztatását illetően, lehetővé téve a hosszabb távú tervezést. Nálunk szinte belökik az illetőt az adott feladatkörbe, és azonnali eredményeket várnak el tőle. A mandátumom lejárta előtt, nyáron, a Balatonon kerestek meg Bécsből, hogy vállaljam el a Staatsoper balettkarának vezetését. Szabódtam, hiszen ismertem a Staatsopert, 1981-91 között szólótáncosa voltam, tudtam, hogy ott az operajátszás dominál, a tánckar másodlagos szerepet játszik. Azonban több megbeszélés után kiderült, mindazt, amit itthon 10 év alatt - Szinetár minden segítőkészsége és jóindulata mellett - sem tudtam elérni, az Bécsben rövid idő alatt sikerülhet: leválasztottuk a balettkart az operáról, önálló költségvetést kaptunk a teljes szakmai önállóság mellé. Egyébként azt, hogy kineveztek, szinte véletlenül, egy kínai turnén tudtam meg, mert kínai mobiltelefonom kártyája lejárt, így Bécsből nem értek el. Este a szállodában a pesti Opera titkárságáról tudtam meg, hogy Bécsben balett-igazgató lettem.
Kovács Géza: Mialatt Harangozó Gyula "bevette a Burgot", Mihály, te merre jártál? Mit csináltál?
A képek Kocsák Miklós-Grimm testvérek: Hófehérke és a hét törpe bemutatóján készültek az Erkel Színházban. A gyerekbalett koreográfusa: ifj. Harangozó Gyula
Kovács Géza: A pályátok hogyan találkozott?
Harangozó Gyula: Nem sokkal azután, hogy Moszkvában végeztem, hazajöttem, és az Operában dolgoztam. A pénz nem vetett föl bennünket, az Operaklubban ebédeltünk előfizetéses menüt. Arra lettem figyelmes, hogy egy kis kamasz kölyök, aki törve beszéli a magyart, miközben mi már a desszertnél tartunk, még mindig levest eszik, de abból a harmadik adagot. A pincér súgta meg, hogy a kissrác mamája, ismerve fia étvágyát, három menüre fizeti be a gyereket.
Kropf Mihály: A bécsi balettintézetet elvégezve jöttem Pestre tovább tanulni. Egy szót sem beszéltem magyarul. Aztán 1982-ben kitűnő eredménnyel itt is végeztem.
Harangozó Gyula: Mi, a feleségemmel 1981-től Münchenben, a Bayerische Staatsoperben dolgoztunk, ahol egy idő után fiatal erőket kerestek, így ajánlottam be Misit. Próbát táncolt, felvették. Eleinte nálunk lakott. Egy este följött hozzánk. Feleségem kérdezte, éhes-e. Misi akkoriban mindig éhes volt. Kérdezte a feleségem, mennyi virslit kér, ugyanis csak az van otthon. Misi mondta, hogy amennyi van. Így az aznapi gyenge vacsorája 12 pár virsliből állt.
Kropf Mihály: München után voltam győri balettos, táncoltam Kanadában, s egyebütt.
Kovács Géza: A '80-as évek elején miért jön át valaki Bécsből Budapestre? Fordítva inkább megszoktuk.
Kropf Mihály: A rövid válaszom erre az szokott lenni, hogy úgy gondoltam: innen olyan sokan disszidáltak Bécsbe, hogy itt nyilván van hely. A hosszabb válasz sem túl bonyolult. Tizenkét évesen a Staatsoper balett-növendékeként megismerkedtem Seregi Lászlóval, aki meghívott Pestre a Spartacust megnézni. Ettől kezdve ideszoktam. Iskolai szünetekben rövid itteni kurzusokra jártam, majd amikor 15 évesen Bécsben végeztem, úgy gondoltam, Pestre kell jönnöm tovább tanulni. Amit itt tanultam, abból élek a mai napig.
Kovács Géza: Miért lettél éppen balett-táncos?
Kropf Mihály: Az iskolában hirdették a Staatsoper Balettintézetét, és én az erről szóló cédulát lelkiismeretesen hazavittem. Miután akkoriban - és sajnos azóta is - asztma gyötört, anyukámék úgy gondolták, az a kis mozgás használ az egészségemnek. Mondtam nekik, hogy szerintem nagyon ciki egy fiúnak balettozni, de anyukám beígért egy fagylaltot, ha elmegyek a felvételire. Gondoltam, egy fagyit megér, hiszen úgysem vesznek fel, erről majd én gondoskodom. Voltak előttünk vagy kétszázan, gondoltam, sokat kell várni arra a fagyira. Aztán be kellett mennem egy terembe, ahol voltak vagy hatan, az egyik felemelte az egyik lábamat, a másik a másikat, a harmadik rám üvöltött, hogy ugorjak. Ijedtemben ugrottam is egy nagyot, aztán mondták, hogy fel vagyok véve. A hölgyet, aki kikísért, próbáltam rávenni, mondjuk anyukámnak azt, hogy nem sikerült, de persze csak kiderült az igazság. Én ettől olyan dühös lettem, hogy még a fagylalt se kellett.
Kovács Géza: Harangozó Gyula esete egészen más, hiszen édesapja már életében balettlegenda volt. Könnyen gondolhatjuk, hogy fiának egyenes út vezetett a színpadra.
Harangozó Gyula: Nem egészem. Édesapám nem szívesen vette, hogy ezt a pályát választom, miközben természetesen picikorom óta a színházban nőttem fel. Sem rendőr, sem mozdonyvezető nem akartam lenni, csak táncos. Anyukámmal félig titokban elmentünk a felvételikre - hiszen öt rostán kellett átesni -, és miután földig ért a lábam, és mégiscsak a Harangozó fia voltam, felvettek. Édesapán akkor közölte, hogy ez az én döntésem, majd szóljak, ha a diploma-bemutatóra kerül sor. Néhányszor ugyan növendékként felléptünk vele a Coppéliában és a Térzenében, de ezeken kívül ő sohasem látott engem tánc közben. Furcsa magatartása mögött - utólag jöttem rá - az lehetett, hogy bár ismert és népszerű volt, nem tartozott a korabeli politikai elit kedvenceihez, és bizony, elég sokan támadták. Amikor 1966-ban felvételiztem, ő már közel volt a nyugdíjhoz, nyilván attól tartott, hogy ellenfelei rajtam tölthetik ki a dühüket. Emellett apaként, miután látta, hogy végig kitűnő eredménnyel végeztem az iskolákat, és mindig is fogékony eszem volt, azt szerette volna, ha valamilyen racionálisabb, biztos pályát választok. A történethez tartozik, hogy balettból, történelmi társastáncból és néptáncból megbuktam negyedikes koromban. A fiúknál nem ritka az efféle, hiszen növekedési, érési folyamatuk ebben a korban jelentősen különbözik a lányokétól. Aki háromból bukik, azt rendszerint eltanácsolják. Nekem valami okból megkegyelmeztek, bár anyámnak mondták, hogy vedd ki ezt a gyereket. Ő meg azt mondta, inkább rúgjátok ki ti, nehogy bennünket vádoljon majd, hogy segítettünk kisiklatni a karrierjét. Így visszanézve arra kell gondolnom, vajon hány tehetséges fiú kallódott el a korabeli tanárok szakmai tévedése miatt?
1973-ban édesapám Moszkvában egy versenyen zsűrielnök-helyettes volt. Látva, hogy eredményeim végül kitűnőek lettek, beszélt a kinti balettmesterekkel, hogyan tanulhatnék tovább. Végül így kerültem Moszkvába, de miután engem nem az állam küldött, nem ösztöndíjasként, hanem költségtérítéses diákként tanulhattam. Annyi kedvezményt adtak, hogy a kint hivatalosan tanuló magyar diákok után járó díj felét kellett csak befizetnünk.
1974. nyár végén édesapám kikísért a széplaki vasútállomásra, és én elindultam Moszkvába. Ekkor láttuk egymást utoljára, mert ő novemberben meghalt. A temetésére természetesen hazajöttem, ám visszautazni már nem tudtam, mert útlevelemben azt a bizonyos egyetlen ablakot már felhasználtam. Akkoriban itt volt Pesten Olga Lepesinszkaja balettmester, aki a világhír védelmében állott. Nálunk járt kondoleálni, amikor két hónapos orosznyelv-tudásommal elmondtam neki, miért nem mehetek vissza Moszkvába. Nagyon felháborodott, elkérte az útlevelemet, hogy úgyis megy a Parlamentbe, a november 7-i ünnepségre, majd ő ott botrányt csinál. Így kaptam visszautazási engedélyt a Szovjetunióba. Két évre rá kitűnő eredménnyel végeztem el a Bolsoj Akadémiáját. Rá egy évre a moszkvai nemzetközi versenyen a világ legjobb fiatal táncosa címet nyertem el.
Kropf Miklós "előtáncol"
Amikor még tiltakoztam, az akkor épp balettigazgatónak készülő Seregi László még megpróbált rábeszélni, hogy írjak alá, és ne menjek máshova, mondván, egymillió forintot feccöltek moszkvai tanításomba, ezt illik meghálálni. Büszkén mondhattam neki, hogy édesanyám az összes csekket félretette, hisz tanításomat nem az állam finanszírozta, hanem a család. Ez később akkor vált mulatságossá, amikor a már balett-igazgató Sereginek ajánlottam a szintén Bolsojban kitűnőre végzett feleségemet felvételre. Ő szabadkozott, hogy ez milyen nehéz ügy, meg nincs elég hely. Mire én csak annyit mondtam, hogy ez végül is egymillió forint ingyen. Ha nem is ezért, de végül is felvették.
Kovács Géza: Mihály, a te szüleid örültek, hogy végül is nem kellett azt a bizonyos fagylaltot kifizetni?
Kropf Mihály: Amikor kiderült, hogy nemcsak asztma-rehabilitációról, hanem egy szakmai őrületről van szó, ők rémültek meg a legjobban. Mindenki le akart beszélni, és amikor hajthatatlannak tűntem, kitört a pánik. Azóta azért megnyugodtak.
Kovács Géza: Körbecsavarogtátok a fél világot, most épp mindketten Bécsben dolgoztok. De hol vagytok otthon?
Kropf Mihály: Gyula nyilván Bécsben, én meg itt, Pesten...
Harangozó Gyula: Én itt is, ott is.
Kovács Géza: Mindketten a sztárok zaklatott életét élitek. Maradtak-e az életetekben barátságok?
Harangozó Gyula: Ez nagyon nehéz ügy. Egy-két gyerekkori, fiatalkori barátság megmaradt. De ezeket nagyon nehéz ápolni, újakat meg végképp nehéz kötni.
Kropf Mihály: Több földrészen sok kapcsolatra tettem szert, de egyetlen igazi barátom, akit huszonhat éve ismerek, most itt ül mellettem.
|
|
|
<<< vissza
|
|
|
|
