 |
Nekem az a dolgom, hogy a játékos szenvedjen
Vágó Istvánnal Gréczy Zsolt beszélgetett
fotó: RTL Klub
- 2000. február 29-én kezdtük, tehát elég nehéz évfordulókat megállapítani, de az tény: hatodik éve megy a tévében. Hadd kérdezzek vissza: mi látszik?
- Hogy szinte magától, olajozottan megy a műsor...
- A helyzet az, hogy ez egy különös műsor, amelyet nem lehet szenvtelenül csinálni. Kell hozzá némi szadizmus. Márpedig az bennem megvan. Azért van rá szükség, mert ha a műsorvezető megsajnálja az elesett és sokszor valóban rászorult versenyzőket, látva, hogy kéne nekik egy kis pénz, akkor a dolog kiszámíthatóvá válik. És nem műsorrá.
- Tudod, hogy a veled szemben ülő hölgy vagy úr a magánéletében elég nyomorultul él...
- Hogyne tudnám...
- Akkor, mondjuk, azért áttolod a nyolcszázezres kérdésen?
- Azon nem, de a százezresen előfordul. Alapvetően tisztelem a játékost, mert a mindenkinek szóló kérdésben ő volt a leggyorsabb, legokosabb, de nekem azt a pillanatot is érezni kell, amikor a nézők a tévé előtt azt mondják: hogy lehetett ezt az ostoba - és ez a szó durvább szavakkal is behelyettesíthető - alakot beengedni a stúdióba. Ha úgy érzem, hogy ami sok, az sok, akkor nem tolom át a százezer forintos határon sem. A játéknak a lényege a dráma, ezért nem kizárt, hogy feljebb segítek valakit. Ha a kicsit megtámogatott versenyző csinos fiatal nő volt, gyakran kapok haragos leveleket, tökéletesen figyelmen kívül hagyva, hogy a végén a leány mégiscsak visszaesett onnan, ahová kínkeservvel - és az én segítségemmel - felkapaszkodott. De a levélíróban az marad meg, hogy bezzeg, neki segítettem. Magyarán: a nézők reakciói és a műsorvezető is kiszámíthatatlan. De ez így van jól.
- Tehát nem unod a játékot?
- Nem, mert mint jeleztem, több annál, mint hogy a kétszer kettő összegére lennénk kíváncsiak.
- Mifélék a játékosaid?
- Van közöttük budai úri családból származó, de jött versenyző az egri cigánysorról is. Utóbbiról azt gondoltam, hogy a néző nyilván úgy érzi, segítenem kellene, ezért - éppen ellenkezőleg - nagyon szikár és visszafogott voltam vele. Talán emiatt is vitt el tízmillió forintot. Ötmillióért az volt a kérdése, hogy ki írta a Német Requiemet? Felsoroltuk Bachot, Brahmst, Wagnert és Mendelssohnt. Most súgok: Brahms a szerző. Szóval, éreztem, hogy a fiatalember Bach felé húz, bár nem mondta ki. Kértem, vegyük sorra őket! Hol született Bach? Ő azt felelte, Németországban. Visszakérdeztem. Hol? Mire ő: Értem, Vágó úr, Brahms! A versenyző megfejtette, hogy amikor Bach élt, még nem volt Németország. A cigánysori szociális munkás ezt kitalálta. És nyert. Megérdemelten.
- És mi van, ha valaki nagyon ellenszenves számodra?
- Azt szeretem a legjobban. Ilyenkor úgy ülök, mint a vadász: méla lesben. Ehhez fontos tudni, hogy a tévénézők közelebb látják a játékosok arcát, mint én a stúdióban. Ilyenformán ez az a játék, ahol a világon a leginkább láthatják a szenvedő versenyző mimikáját, mozdulatait. Emiatt jegyzem meg, hogy ha a nézők azt írják, hogy Vágó úr, maga milyen jól fel tudja oldani az első gátlásokat, akkor az nekem nem jó. Ugyanis az a dolgom, hogy a játékos szenvedjen. Ott ülök szemben, rettenetesen sok a lámpa, rengetegen néznek minket, és még ott az az idegesítő zene. De ezt ki kell bírni, ha valaki sok pénzt akar nyerni - mérhető teljesítményért. A játék arra is jó; nézése közben mindannyian tanulunk az elhangzottakból, de legalábbis felfrissíthetjük elfeledettnek vélt tudásunkat. Persze, gyorsan hozzáteszem: még nem hallottam olyan művelt emberről, aki azt mondta volna, hogy tévévetélkedőkből szerezte a tudását. Szóval, ami az ellenszenveseket illeti, egyszer jött egy asztrológus. Azokat én nem kedvelem. Gondoltam is, hogy bennem emberére akad. De esélyem sem volt: minden társalgás nélkül bemondta a helyes válaszokat. Ezzel elment hárommillióig. Majd távozott.
- Néha nem szólnak rád a tévé vezetői, hogy a múlt hónapban túl sok pénzt nyertek tőled?
- Nem, mert tudják, hogy az a cél: a műsor legyen változatos. Annak ellenére kérik ezt, hogy nincs annál unalmasabb, mint amikor két ember ül egymással szemben, és olyan dolgokról beszélget, amelyek egyiküket sem érdeklik. Képzeld el, hogy mi ketten összefutunk. Üdvözöllek, majd megkérdezem: te Zsolt, ki írta a Német Requiemet? Ugye, hogy nevetsz rajta...
- Figyeled a konkurenciát?
- Természetesen. Ez elengedhetetlen.
- És az is érdekel, hogy a kritikusok, esztéták folyamatosan szidják a kereskedelmi televíziók alacsony, népbutító színvonalát?
- Aki azt mondja, hogy népbutító, rossz véleménnyel van a saját népéről. Másrészről képtelenség bármit számon kérni egy kereskedelmi televízión. A mi pénzünkért az okosítás a közszolgálati csatornák feladata lenne. Ehhez persze tudni kell, hogy a kultúrát - amióta ember él - minden országban a lakosság öt százaléka vitte tovább. Ez most is így van. A szalonok, a tudományos társaságok, egyetemi körök tagsága mindig szűk körökben mozgott, s ez akkor is igaz, ha a civilizáció továbblendítőinek neve fennmaradt. Akik a hatvanas években televíziót csináltak Magyarországon, azt gondolták, emelik a nemzet kultúráját. Szerintem nem így volt. A kereskedelmi televízió pedig ilyen elvárásnak nem is felelhet meg. Az egyetlen dolga, hogy - a műsor-szolgáltatási szerződésében foglalt szabályok betartása mellett - termelje a pénzt a tulajdonosnak. Ebben nem különbözik a cipőgyártól. Ha tetszik a műsor vagy a cipő, sikeresek vagyunk, ha nem, tönkremegyünk. Viszont a közszolgálaton érdemes és számon is kell kérni, ha gagyit készít. Mert neki nem ez a dolga. És érdekes, mindenki, aki csépeli a kereskedelmi televíziókat, mégiscsak azt nézi - és nem a koncertközvetítést a közszolgálati csatornán. Farizeus helyzet.
- El tudod magad még képzelni a Magyar Televízió programjában?
- Hogyne.
- És mit csinálnál ott?
- Ugyanezt. Mert most már sejtem, melyek azok a kereskedelmi fogások, amelyekkel közszolgálati tartalmakat lehetne képernyőre vinni. De ez nem azonos az unalommal és a semmitmondással. Kényelmes helyzet a közszolgálatinál dolgozni, mert nem mennek másnap raportra a főnökhöz, hogy milyen nézettséget produkáltál. Mi viszont igen. A felmérésből én azt is tudom, hogy melyik kérdés nem tetszett. Akkor ugyanis átkapcsoltak máshová.
- Van közöd a kérdésekhez?
- Nincs. De utólag azt mondhatom, hogy milyet nem kérek már. Például a kérdések szerkesztői inkább az én korosztályomhoz tartoznak, emiatt felbukkannak űrhajózási kérdések. Mert mi még emlékezünk Gagarinra, Leonovra, Tyereskovára - Kubászovról nem is beszélve. Manapság ez a téma senkit sem érdekel, csak ha a felszálló űrrakéta felrobbant. Szóval, ezeket ma nem érdemes erőltetni.
- Minden kérdésre tudod a választ?
- Mindre nem, sokra. De ez is így helyes. Akkor igazi a dráma, ha én sem tudom a megoldást. Volt egy kérdés, milyen nemzetiségű a Hamletből Fortinbras? Hosszan vajúdtunk a versenyzővel, végül felhívta Dánia konzulját mint régi barátját. Azt mondta a barát, hogy Fortinbras norvég. Ez volt a helyes válasz, de a játékos mégis másik nemzetiséget jelölt meg. Nekem pedig nem volt lelkiismeret-furdalásom, mert bennem is csak kérdőjelek voltak. Előfordul az is, hogy rosszul tudom a választ. Az volt a kérdés, melyik csapat pályája a Bernabeu stadion. A hölgy egyetlen csapatot ismert, a Real Madridot. Tiszta jó szándékkal elkezdtem kötözködni, el akartam vinni a Barcelona felé. Nem hagyta magát. Boszszankodtam magamban, ha neked ez kell, jelöld a Realt. Amikor kigyulladt a zöld lámpa, majdnem leestem a székről.
- Mit csináltál volna mást a televízióban, ha nem vetélkedőket vezetsz?
- A Riporter kerestetik-re azért jelentkeztem 1975-ben, hogy külpolitikai, gazdasági ügyekkel foglalkozzam. Szerkesztőként tudtam magam elképzelni, de most már a Vitray lelkén szárad, hogy a képernyőre kerültem.
- Milyen érzés tévésztárnak lenni?
- Én inkább ismertségről beszélnék. Az elején nagyon jó, a közepe felé az ember hozzászokik, a végén már látja, hogy vannak árnyoldalai is. Félismeretségi vagy ismeretlenségi viszonyok között is jó képet kell vágni. Ha csak egy kicsit is nem teszem, az illető megsértődik.
- Ha lenne egy éved, és korlátlan pénzed, hogy megcsináld a saját televíziódat, az milyen lenne?
- Nem csinálnám meg, mert már nem értek ahhoz. A kereskedelmi televíziók elsősorban a fiataloknak szólnak, én már nem számítok. Az új generációk máshogy beszélnek, más a gondolkodásuk. Tehát a siker érdekében nekik kellene megcsinálni. Én, az én tévémmel megbuknék.
Gréczy Zsolt
|
|
