 |
Federico
fotó: Europress
Dallamok, helyszínek, arcok kavarognak bennem; a pontos helyük esetleg bizonytalan, de hogy valamennyi Fellinié, abban biztos vagyok. Saraghina, az óriásnő Az édes életben vagy a Nyolc és félben tűnik fel? Az óriás keblű trafikosnő az Amarcordban vagy a Rómában? A tenger melyik filmben hullámzik hatalmas fóliaként: a Casanovában vagy az És a hajó megyben, esetleg mindkettőben? A bizonytalanság talán nem csupán a pontatlan emlékezet következménye, hanem egy kivételesen sokszínű, mégis egységes világképé. Fellini nem mindig ugyanazt a filmet forgatta, hanem egyetlen filmet forgatott, jobban mondva, egyetlen világot teremtett; az egyes filmek e világnak különböző metszetei, részletei, sarkai. Fellini-Róma, Fellini-Casanova - ez a címszerkezet, amelyben saját neve afféle vezetéknévként előzi meg az éppen aktuális film "keresztnevét", valamennyit megillethetné a huszonnégy tagú családban (Fellini fél évszázados pályafutása alatt 24 filmet készített).
A Fellini-világ zsúfolt, tobzódó kavalkád, amelyben a részletek szinte felcserélhetők. Kivételes stílusművész volt, aki a benne és a világban kavargó zűrzavart egységes kompozícióba foglalta. Nem értelmezte, nem elemezte, nem simította ki. Miközben megmutatta, meg is őrizte a titkot. Ki vállalkozna arra, hogy megfejtse a Nyolc és fél végén megjelenő különös, toronyszerű építmény jelentését, noha pontosan értjük-érezzük, miképp fejezi ki a főhősben dúló bábeli zűrzavart? Mit jelképez az a tengeri lény, amelyet Az édes élet végén látnak meg a szereplők a parton, vagy az És a hajó megy orrszavúja? Kicsoda-micsoda Casanova egyetlen meghitt szerelmi partnere, a gépnő? Ki irányítja a vasgolyót, amely a Zenekari próba végén szétveri a termet és összekovácsolja a közösséget? Olyan ismertetőjelek ezek (a görög szimbólum szó eredeti jelentése), amelyek a bennük lévő titkokat teszik láthatóvá, tapinthatóvá.
Az érzékiség, a felfokozott, eltúlzott látvány a Mozi - és Fellini lételeme. Gondoljunk bele, mit is látunk a mozik vásznán: hatalmas fejek magasodnak elénk, különféle színterek követik vad változatosságban egymást. A film története mintha arról szólna, hogy ezt a varázslatot realisztikussá, "hihetővé" tegye, még a legfantasztikusabb történetekben is. Fellini filmjei elsősorban látványok, s csak másodsorban mesék. Forgatókönyvei a szereplőválogatáskor, a díszletépítéskor kelnek életre; Fellini nem annyira kitalálja, megírja a filmjeit, mint inkább megteremti őket. Nem véletlen, hogy alkotómunkájának elengedhetetlen és saját bevallása szerint legszórakoztatóbb, rituális eleme az újabb és újabb keresgélés hatalmas arcképcsarnokában; filmjeit pedig döntő részben stúdióban forgatta, a legtöbbet a Cinecittŕ nevezetessé vált 5-ös számú műtermében.
Fellini az életéből, az életből mozit csinált, talán az utolsó 20. századi mozi-népművészként lebontva a falat a hétköznapok és a művészet között. Halálával visszatért az életből oda, ahol mindig is jobban érezte magát: a filmek világába. Testét abban a bizonyos 5-ös műteremben ravatalozták fel, az Interjú című film díszletei között; a szemtanúk szerint olyan volt, mint egy Fellini-film jelenete.
Wim Wenders verssel búcsúzott a Mestertől 1993 októberében. Aligha mondhatunk többet Felliniről, mint amit az utolsó két sor programként meghirdet - igaz, kevesebbet sem:
Film, legyen a te neved:
"Federico".
Gelencsér Gábor
|
|
