 |
Édesanyámnak mindent megköszönnék
A Vámos-klub vendége: Závada Pál
fotó: Burger Barna
ZÁVADA PÁL: Erre nem figyeltem föl, de nagyon örülök. Már nem szoktam legfiatalabbként gondolni magamra. Pontosabban csak a Holmi szerkesztőségében, ahol dolgozom, és e minőségemben megjelenek minden hétfőn. Ott máig én vagyok a legfiatalabb. Tizenöt éve, amikor fölvettek, akkor is én voltam a legfiatalabb, ez nem változik, együtt öregszünk.
VÁMOS MIKLÓS: Sosem fogtok fölvenni új munkatársat a Holmiba?
ZÁVADA PÁL: Nem tudom, ahhoz növekedni-bővülni kéne, egy lap pedig nem egy növekvő-bővülő szellemi lény, úgyhogy nincs kapacitás, nem tudnánk neki munkát adni. Pedig jó volna fiatalok között dolgozni. De én azt hiszem, hogy ez elsősorban Réz Pál folyóirata, imádjuk mindnyájan, de erről őt kéne kérdezned.
VÁMOS MIKLÓS: Amióta olyan jóba vagyunk, hogy össze is járunk, két-három éve, az a határozott benyomásom, te még nem dolgoztad föl azt a tényt, hogy sikeres író lettél.
ZÁVADA PÁL: Hogy kell földolgozni? Nem költői kérdés, te igazán alkalmas volnál arra, hogy erre válaszolj. Egyszer azt mondtad, az a sikeres író, akihez ilyen alkalmakra megtelik a terem, és a hívei csápolnak. Most alaposan megtelt, de én gyakran járok író-olvasó találkozókra kis könyvtárakba, pici falvakba is, néha nagyon szűk körben vagyunk, de én mindenhová elmegyek, ahova meghívnak. A kevés olvasó is olvasó, meg kell becsülni.
VÁMOS MIKLÓS: Jó, de te most is úgy jöttél be, mint aki nemcsak arra számít, hogy nem lesznek itt olvasók, hanem arra is, hogy kapsz egy jó nagy pofont.
ZÁVADA PÁL: Ha ez így van, az nem jó. Baj, ha ennyire bambának nézek ki. Volt nekem ötször ekkora közönségem is már... egyszer. A Szlovák Intézetben. Ott megjelent először is a törzsgárda. Aztán a Budapesten élő szlovákok, ők nagyon sokan vannak. Lehet, hogy egy korábbi rendezvényre jöttek, aztán csak ott ragadtak. És jöttek persze a falumból a tótkomlósiak is. Nagyon jólesett.
VÁMOS MIKLÓS: Első híres regényed a Jadviga párnája. Van-e, ki e címet nem ismeri? Biztosan van, de nem ebben a teremben. Első mondata így hangzik: "Zacsínam túto knyizsecsku." Nem tartottál attól, hogy a tótul nem tudók itt elakadnak?
ZÁVADA PÁL: Ez egy olyan rövid mondat, hogy reméltem, ennél csak továbbsiklik a szemük. Egyébként a szlovák, ellentétben más szláv nyelvekkel, kezdőhangsúlyos. Te kicsit oroszosan ejtetted. Ezt a mondatot abból a gazdasági naplóból loptam, ahonnét aztán több mást is, azért inkább átigazítottam, mint átvettem őket. Egy tótkomlósi gazda valóban a nősülése kapcsán nyitotta meg ezt a kis naplót. Nem írt bele semmi különlegeset, csak olyasmiket, hogy elvetettünk, esett az eső, ellett a Riska. Ha gyerek született, azt már nem írta be, csak azt, hogy mikor hány borjú lett. Ő nyitott ezzel a tömör mondattal: "Elkezdem ezt a könyvecskét." Amikor eldöntöttem, hogy a regényt napló formában írom, tudtam, hogy csak így indulhat.
VÁMOS MIKLÓS: A könyved így zárul: "Úgyhogy inkább a sajt, az nem romlik, a macisajt." Miért ezt választottad utolsó mondatnak?
ZÁVADA PÁL: Ez egy hiányos mondat. Itt a hősnek vélhetőleg kiesik a toll a kezéből. Vagy akár meg is hal. A szóban forgó mondat hosszabb ideje megvolt nekem, miközben a regényen dolgoztam. Ezt a könyvet már számítógépen írtam, ami neked nem nagy szám, mert te már a Commodore-t használtad, öt évvel korábban, mint bárki más. Úgy írtam a könyvet, hogy ezt a mondatot folyton toltam lefelé, mindig ott volt a szöveg legalján. Gondoltam, hogy majd csak egyszer fölhasználom. Sok helyen lehetett volna, pláne egy ilyen több naplóíró szövegéből öszszeillesztett anyagban. Szerintem soha nem azzal a résszel kell foglalkozni, ahol szorít a cipő, hogy jaj, istenem, hogyan menjek tovább, hanem ott, amelyikhez épp a legnagyobb kedvem van. Éveken keresztül azt hittem, hogy lesz az idézett sornak folytatása, de végül az utolsó verziót olvasva már úgy éreztem, jó a végére ez az elharapott mondat.
VÁMOS MIKLÓS: Össze tudnád-e foglalni a Jadviga párnája történetét oly módon, ahogy a moziműsorban szokták a filmekét? József szereti Máriát, azonban...
ZÁVADA PÁL: Értem én, most frappánsnak kellene lenni, közderültséget kelteni, de mégis úgy, hogy valahogyan megragadjam a lényeget... Próbálok itt süketelni, hogy húzzam az időt. Hátha kibújhatok alóla. Talán olyasmit tudnék elmondani, hogy ez egy szerelmesregény, de mégis történelmi regény is. Énnekem szenvedélyem, és az írással kapcsolatos ambícióm, hogy mindig megmutassam a cselekmény történetiségét is. Másképp mondva, igyekeztem áterotizálni a mondatokat akkor is, ha nem a szerelem pszichéjéről vagy gyakorlatáról volt szó, hanem mondjuk a magyar történelemről.
VÁMOS MIKLÓS: Esterházy Péter szerint egy regénybe nem kell mondanivaló, még gondolat sem. Neked mi a viszonyod a mondanivaló szóhoz, és ha pozitív, akkor ennek a könyvnek mi a mondanivalója?
ZÁVADA PÁL: Nehezeket kérdezel. Volt egy kritikusom, aki a Jadviga párnájával kapcsolatban fölvetette, hogy jó, jó, de a szerző voltaképpen mit akart mondani? Való igaz, hogy az ember sarokba szorítva érzi magát, ha azt kérdezik - mint például most -, hogy tulajdonképpen mit is akart közölni. Annyiban módosítanám az elhangzott véleményt, hogy azt nem vagyok föltétlenül köteles tudni vagy összegezni, hogy énnekem mi a mondanivalóm, az sem feladat, hogy nagyon transzparenssé vagy világossá tegyem. A művemre azonban esetleg rábízhatok efféle üzenetet. Ha a regény képes arra, hogy egy mondatba sűrítse a mondandót, akkor gratulálni kell a regénynek. De lehetnek rejtett szándékok is. A könyvek arra is jók, hogy eljátsszunk ezzel. Az is kérdés, hogy referenciális-e az olvasatunk, úgy értünk tehát mindent szó szerint, ahogyan ott írva vagyon, vagy pedig elemelt beszédként. Vagy játékos szövegként. Vagy esetleg éppen átverésként.
VÁMOS MIKLÓS: Én veszem a bátorságot, hogy elmondjam a könyved mondanivalóját. Ami szerintem ez: akár szerelemben kerülünk bonyodalomba, akár történelemben, mindig hallgassunk a szívünkre.
ZÁVADA PÁL: Ez nagyon szép. És frappáns is. Rá lehetne írni a hasára. De úgy érted, hogy hallgassunk a szívünkre, mert akkor nem halunk bele?
VÁMOS MIKLÓS: Azt nem ígérhetem.
ZÁVADA PÁL: Kár.
VÁMOS MIKLÓS: Második regényed a Milota. Jól látom én azt, hogy a Jadviga sikerét ezzel nem tudtad fölülmúlni?
ZÁVADA PÁL: Biztosan így van. Min mérjük ugye ezt le? Eladott példányokon, kritikákon. Az olvasói visszhangokat nem tudjuk rendesen begyűjteni és lemérni. Persze, lehetett tudni, hogy nem fog anynyi példányban elfogyni, mint a Jadviga, amelyből film és rádiójáték is készült, ami mégiscsak komoly propaganda. Az is fontos, hogy a szerelem van a közepében, vonzó témának számít.
VÁMOS MIKLÓS: A második-kötet-effektusra nem gondolsz? Ez ugyan nem a második köteted, de mindenesetre a második regény.
ZÁVADA PÁL: Igen. Igyekeztem hárítani ezt a problémát, de utólag be kell látnom, hogy van ebben valami. Nem foglalkoztam azzal, hogy foggal-körömmel harcoljak azért, hogy jobb legyen, mint az előző. A kritika jobban elmarasztalta, leginkább azt hangoztatták, hogy túl vastag, és talán túl sok szál van benne, túl bonyolult a szerkezete. Na, és ha érdekel, hogy nekem mi a véleményem a könyvről, akkor azt mondom, van benne néhány komoly hiba. Tehát olyasmik, amiket most már érzek, de nem biztos, hogy pontosan tudom, és az sem biztos, hogy ki tudnám javítani.
VÁMOS MIKLÓS: Tegyük föl, hogy tíz év múlva új kiadást akarna a Magvető, s addigra tudnád, hogyan kell átírni, megtennéd?
ZÁVADA PÁL: Nem biztos. Ha az ember belenyúl, akkor mindig mindennek következményei vannak. De azt még hozzá akartam fűzni, hogy minden hiba ellenére én fontosabbnak tartom ezt a könyvemet, mint a Jadvigát. Nekem fontosabb. Lényegesebbnek tűnő lépéseket tartalmaz az úgynevezett irodalmi pályámon.
VÁMOS MIKLÓS: Jobban örülnél, ha a közönség inkább ezt a regényedet venné?
ZÁVADA PÁL: Nem, én teljesen meg vagyok elégedve a közönség ízlésével.
VÁMOS MIKLÓS: Első és harmadik regényed címe birtokos szerkezet. A másodiké személynév. Te hogyan adsz címet?
ZÁVADA PÁL: Baromi nehezen. Ebből is kiderül. A Jadvigánál már korábban megtaláltam ezt a női nevet, és nagyon szerettem. Lengyelül dupla vével írják, gondoljunk Nagy Lajos lányára, jártam a sírjánál Krakkóban. De nekem szlovákul kellett, szimpla vével. Bár csak később néztem meg a szótárban, hogy tényleg létezik ilyen formában is, de inkább Hedvigá-nak hívják. Tehát volt ez a név, mint egy kis különleges ékszer, amelyet egy zaklatott sorsú anya ad a kislányának. Amivel kicsit meg is határozza a sorsát a faluban, ahol Mariskák, Zsuzsikák meg Bözsikék vannak. Tudtam, hogy a címben benne lesz a tulajdonnév, játszadoztam a napló szóval, és Morcsányi Géza, a kiadóm igazgatója azt javasolta, a "napló" a címben ne legyen. Akkor hál' istennek még nem is voltam kész. A végén egy jó barátommal beszélgettem, és akkor vetődött föl a "párnája." Talán ő mondta ki, talán én. Utólag írtam bele a párna motívumokat, a cím kedvéért.
VÁMOS MIKLÓS: A Milota hogyan lett Milota?
ZÁVADA PÁL: Úgy, hogy nem sikerült egy másik szót találnom melléje. Pedig nagyon akartam. Már nem emlékszem. Sokáig latolgattam a kertet, Milota kertje, de végül Milota egymagában maradt.
VÁMOS MIKLÓS: Ez a könyv így kezdődik: "Elkezdem és törlöm, írok és kihúzom, aztán elölről megint." Pontos látlelet a prózaírásról. Miért így kezdted?
ZÁVADA PÁL: Valahogyan ez is ott maradt a monitoron. A komputerrel való írás egyik sajátossága ez, hogy vannak mondatok, melyek úsznak a szöveg előtt vagy mögött. Ezt nem a főhős írja, a regényben az arab számjegyekkel jelzett fejezetek a női főszereplő szövegei, és tőle nem volt várható sem archaizáló mondat, sem szlovák, sem egy körmondat, a későbbiekben sem, ezért kezdi ilyen szikáran és zaklatottan.
VÁMOS MIKLÓS: Az utolsó mondatba viszont jutott szlovákság, megpróbálom kezdőhangsúlyosan fölolvasni: "Makovje-medovje haluske... otthon gyúrt metélt, jó mákos-mézes..." Mintha valami ételmotívum húzódna végig a könyvzárásaidon.
ZÁVADA PÁL: Hát igen. Ez ugye a Milota búcsúja a kertben, hangfölvételen, és úgy rendelkezik, hogy ha vízszintesbe kerül, tehát ha elhunyna, a falusi szokásoknak megfelelően a virrasztás éjszakáján legyenek szívesek benyomni ezt a kazettát egy magnóba, és végighallgatni. Ő tehát még egy szónoklatot tart, mindent megszab, az imát, az étrendet is. Amikor kéri, hogy énekeljék el ezt és ezt a zsoltárt, akkor ő a vezérénekes. Újra meg újra elbúcsúzik, és távozóban még ezt mondja. A könyvnek vége, de itt még nem hal meg szerintem, talán otthagyja a mikrofont, bemegy a présházba, tölt magának és megissza.
VÁMOS MIKLÓS: Harmadik regényed A fényképész utókora. Tavalyi könyv. Úgy érzem, még a Jadvigánál is alkalmasabb arra, hogy megfilmesítsék. Mi a te viszonyod a filmmel?
ZÁVADA PÁL: Csomó kellemes csalódást éltem át, amikor a filmesekkel kapcsolatba kerültem. Persze sok kellemetlen csalódást is. Sokkal több rosszra számítottam.
VÁMOS MIKLÓS: Mi volt a legkellemesebb? A honorárium?
ZÁVADA PÁL: Persze, az kellemes volt. Amíg az ember rá nem jött, hogy mennyivel többet kaphatott volna! Beszélgetések olyan emberekkel, akik jól teszik a dolgukat. Például Romvári Jóska bácsival, a díszlettervezők doyenjével. Aki kitalálta, hogy Tótkomlóson kell leforgatni. Lementünk az autóval, azt mondta, annál a háznál álljunk meg. Kérdeztem, Jóska bácsi, hogyan szúrtad ki? Mert az a nagyapám öccsének a háza volt. Ilyen házakba képzeltem én el az Osztatni Ondrisékat. Azt mondja erre, én nem tudtam, csak azt láttam, hogy poros az ablak. Vagyis nem lakják a házat, tehát könnyen kibérelhető filmforgatás céljára. Azért szorongtam, hogy a faluba ment a filmes bagázs, mert az én nyakamba varrják a helybeliek, ha nem tetszik a film. Mentek statisztálni, jóformán ingyért! Deák Kriszta, a rendező kitalálta, hogy nekem is szerepelnem kell, nehogy aztán letagadjam, hogy közöm van hozzá. Kaptam egy olyan öltönyt, mint amilyet Ady Endre hordott, annyi volt a szerepem, hogy üljek Ónodi Eszter mellett a lakodalomban, mint az ő férje.
VÁMOS MIKLÓS: Érdekes, erre meg én nem figyeltem föl.
ZÁVADA PÁL: Mert ezt kivágták.
VÁMOS MIKLÓS: Tételezzük föl, hogy A fényképész utókorából készülne egy monstre nemzetközi film, mondjuk német-olasz-kanadai. És tételezzük föl, hogy olyan jól sikerül - nem kis részben azért, mert a szerző is játszik benne egy epizódszerepet, hogy megkapja a legjobb forgatókönyv Oscar-díját. Ilyenkor kell tartani köszönőbeszédet. Mi a tipped, mit mondanál?
ZÁVADA PÁL: Egész beszédet nem fogok tudni tartani, egy dolog biztosan belekívánkozna. Édesanyám a regényeimet nem érte már meg, de ha élne, mindent megköszönnék neki.
|
|
