 |
A sors szembejött velem
Koncz Zsuzsával Gréczy Zsolt beszélgetett
fotó: Módos Gábor
- Miért éppen verslemezt készítettél? Készen áll ma erre az emberek lelke?
- Azért verslemez, mert megígértem magamnak. Meg azért is, mert effélére ritkán adódik lehetőség. A versolvasás és a verséneklés két külön dolog. Akad költemény, amelyik olvastatja magát, de nem biztos, hogy el szeretném vagy el tudom énekelni. Megzenésítésre nem is alkalmas minden vers.
- Amikor mégis úgy döntesz, hogy jöhet a verslemez, mint most, az Egyszerű ez című album esetén, akkor az azért van, mert összejött annyi költemény, amelyből album felvehető?
- Elvileg történhetne így is, de ehhez nem vagyok elég precíz. Az alkalmasnak látszó verseket nem jelölöm meg, így aztán, ha ilyen album készítésére vállalkozom, kezdhetek olvasni mindent elölről. Azért az segítség, hogy Nyuszinak vannak barátai és üzletfelei, akik segítenek, ötleteket adnak. De még ebből is igen bonyolult módon születnek dalok. Ha tetszik egy vers és odaadom egy zeneszerzőnek, nem biztos, hogy megbirkózik vele. Ez most is előfordult. Aztán eszembe jut egy másik szerző, aki végül is megoldja a feladatot. Heltai Jenő: Szabadság című műve így vált dallá. Van olyan is, hogy érkezik egy verscsomag az interneten, amelyben nem találok semmit, de egy másikban akár többet is. Bódi László (Cipő) például azzal jelentkezett, hogy Tóth Krisztina és Vörös István egy-egy versét már megzenésítette, s nekem adná. Csak a szöveg alapján nem is biztos, hogy kiválasztottam volna őket. De a muzsikával együtt izgalmas egységet alkottak.
- Miért idegenkedtél tőlük?
- Szürrealista versekről van szó, s az eddigi munkáimban a realizmus érvényesült. Mérlegelnem kellett, hogy a világ ilyen költői megközelítése illik-e az egyéniségemhez. Végül elfogadtam, hogy a személyiség, az enyém is változhat és változik. Két éve készült idehaza egy Leonard Cohen-válogatás, amelyben felkértek a közreműködésre. Mit keresnék én egy macsó férfi előtt tisztelgő lemezen? - kérdeztem magamtól. A Suzanne című dalt végül elvállaltam, mert korábban többször énekeltem francia nyelvterületen. Díjat is nyertem vele. Idegen nyelven nem is zavart, hogy ez egy szürrealista történet dalban elbeszélve. Amikor a Cohen-lemez ügyében megkerestek, azt feleltem, ha Bródy ezt a dalt lefordítja, akkor szerepelek az albumon. Tini megírta a fordítást, és nagyszerűen működött a magyar változat. Tavaly már idehaza is repertoárra került, és a közönség nagyon jól fogadta. Előfordul olyan eset is, amikor a vers elsőre megragad, s bár még nincs zenéje, vagy még nem hallottam a zenéjét, benne zene nélkül is zenét érzek. Így válogattam Kányádi Sándortól vagy Weöres Sándortól.
- A versek, ha éneklik őket, nyomban dalszöveggé válnak? Esetleg megőriznek valamit a korábbi, önálló mivoltukból?
- Erre nagyon nehéz válaszolni, mert az ember egészen másképp fogad be olvasva egy verset és másképp hallgatva, különösen zenével. De alapvetően a vers és a dalszöveggé vált vers befogadhatósága között nagyon baráti a viszony. Attól, hogy a Kertész leszek című verset József Attila írta és nem Bródy János (csak a zenéjét), ugyanúgy értelmezhető és megáll a lábán dalként is. Az új album címadó verse, az Egyszerű ez, József Attila fiatalkori költeménye. 1924-ben írta. És tökéletesen alkalmazható a mai Magyarországra. Érdemes meghallgatni.
- A popdalok általában úgy készülnek, hogy megszületik egy zenei alap, amire halandzsanyelven felénekelnek valamit. A szövegíró ez alapján kezdhet el gondolkodni és alkotni. Versnél ez éppen fordítva lehet: kész a szöveg, arra kell zenét szerezni...
- Nem szoktam latolgatni, kinek milyen módszere van a komponáláshoz. Konkrétan Lerch Istvánt kértem fel, hogy zenésítsen meg egy verset, és ő közölte, hogy még sohasem próbált ilyesmit. De szívesen kísérletezik, legfeljebb visszaadja, ha nem sikerül. Adódott számunkra egy szerencsés véletlen. Karafiáth Orsolyának szóltam, hogy szeretnék tőle is verset, de a köteteiben nem találtam olyat, ami igazán az enyém lehetne. Azt felelte, szívesen ír új verset nekem, de könnyebbség lenne számára, ha kapna hozzá zenét. Így István előbb megírta a muzsikát, majd megszületett az Olvadás című vers. Ráadásul úgy, hogy a két szerző addig nemcsak hogy nem ismerte egymást, de először a lemez sajtótájékoztatóján találkozott. Az internet korában ez már nem is olyan szokatlan.
- Ez a negyedik verslemezed. Korábban máshogy választottál, mint manapság költők és munkáik közül?
- Alapvetően nem. Ha azt mondták - tizenöt évig -, hogy a Wales-i bárdokat nem lehet elénekelni, akkor az ember ezt tudomásul vette, s helyette Aranytól választotta a Vörös rébéket. Korábban több klasszikus vers került a lemezre, most kicsit merészebb voltam. Kortárs költők műveit nem volt szokás megzenésíteni.
- Most mit szóltak hozzá?
- Nagyon helyesek voltak. Úgy tűnt, mintha örülnének. Kányádi azt mondta, talán a tavasz végén eljön Budapestre Kolozsvárról, és akkor meghallgatja, ami elkészült. Azért is örülök, hogy kortárs költők verseit is éneklem, mert ezzel talán népszerűsítem őket is, nem csak a magam sikerét gyűjtöm be. És így megelőlegezem nekik, hogy ők lesznek a jövő klaszszikusai. A költőkre nem jellemző, hogy zenét írnának, sőt általában nem írnak zenét, de a költeményeik tele vannak zeneiséggel. Amikor először fordultam hozzá, saját verseinek példáival erről győzött meg Weöres Sanyi bácsi is.
- Az idei éved nagyon mozgalmas lesz. Összegzel?
- Azt nem, de 2006 fontos állomás. A verslemezen kívül szeretnék elkészíteni egy másik albumot is. Ősszel pedig nehéz, de örömteli sorozat vár rám: elmegyek egy országos turnéra, amely december 2-án zárul az Arénában. Összegzésnek azért nem mondanám, mert még számos tervem van, de sok régi sláger új programba kerül. Ez az esztendő azért is jelentős számomra, mert úgy vettem észre, hogy nekem minden kilencedik év hozott komoly fordulatot. Ilyen volt 1970-ben a Szerelem című lemez, 1979-ben a Valahol-album, ezt követte az 1988-as - szinte jövendöléssel felérő - Fordul a világ, végül nagyot csattant 1997-ben az Ég és Föld között. Ezek nyitottak újabb szakaszokat a pályámon. 2006 is kilencedik év...
- A Ki mit tud? idején tervezted már, hogy milyen életpályát szeretnél ebben a műfajban?
- A vetélkedő idején semmilyen pályafutásról nem volt szó. A sors jött szembe, és jelezte, hogy figyeljek. Igaz, ezt a jelzést igen lassan vettem észre. Már évek óta énekeltem és sikerem is volt, amikor én még mindig jogász akartam lenni. Mígnem feltettem magamnak a kérdést: "Hülye vagyok én?" Mondjuk, e választásban az egyetem "fura urai" is segítettek, amikor közölték, már túl híres vagyok ahhoz, hogy az ő zárt köreik befogadjanak. Aztán látnom kellett, hogy a jog nem feltétlenül az igazságosságról szól, időnként a politika szándékai szerint is forgatható. Emlékszem, sokáig gondoltam azt is, hogy az előadó-művészet nem komoly pálya, előbb-utóbb az éneklést abba kell hagyni. Aztán megszülettek Bródy Jánosnak azok a szövegei, amelyek alapján úgy érezhettem, hogy érdemes ezt hosszabb távon csinálni, lehet a dalokkal mondani is valamit. Ma már nem bánom, hogy így alakult. Egyébként pedig azt szoktam mondani: ahogy lesz, úgy lesz.
- Mindig ott volt melletted egy zeneszerző, akinek a dalaira korszakokat építhettél. Kezdetben Illés és Szörényi, aztán Tolcsvay László, Bornai Tibor, Cipő, végül Lerch István.
- Ez úgy alakult, hogy mindenki hozott magával még egy embert. A baráti társaságok újabb emberekkel egészültek ki, mások eltűntek. Az újonnan érkezők mindig valakinek a barátjaként bukkantak fel. Lerch volt az egyetlen, akit én kerestem meg. Nem könnyen szólítok meg idegeneket. Szükségem van bizonyos emberi tulajdonságokra, amelyek összekapcsolnak minket. Nehezen nyílok meg, de a bizalomra szükség van, akár munkáról, akár barátságról van szó.
- Szoktad magad visszanézni régi filmeken, koncerteken?
- Büntetésből. Más az én szemszögem, mint a nézőé. Elég fejlett önkritikai érzékkel rendelkezem, és pontosan emlékszem azokra a pillanatokra, amelyeknek nem kellett volna megtörténniük. Csak én tudom, mi nem tetszik, mi volt helytelen, mégis zavar. Pedig viszonylag könnyen túl tudok lépni azon, ami volt. Nem cipelek zsákokat a hátamon. Nekem nem a dalok üzennek, mint egy rajongónak. Én arra emlékszem, ahogy azok elkészültek. Ez afféle belső iránytű, amely ugyan régi érzésekhez kötődik, de nem a kész dalhoz, mint egységhez, hanem az alkotás örömeihez, vesződségeihez kapcsolódik.
- Ahogy hallom, állandó, a hőskorból meglevő rajongóid vannak...
- Nagyon édesek. Teljesen különböző foglalkozású emberekről van szó, akik szinte minden koncertemen ott vannak. Még a hetvenes években csatlakoztak hozzám, és azóta tartanak ki mellettem. Ha egy húsz-huszonöt menetes turné négy-öt előadására nem jönnek el, "meg vagyok sértődve". Ők jelentik az állandó és jóleső visszajelzést. Az interneten pedig új, állandó levelezőpartnereim is lettek.
- Nem zavar, hogy mindazoktól, akik a hatvanas-hetvenes években kezdtek és lettek sikeresek, állandóan a régi, klasszikus dalaikat kérik? Eközben alig jut figyelem az új produkcióitokra.
- Nem baj, ha az embernek vannak referencia-pontjai: a közönség tudja, hogy ha ezt és ezt a dal hallja, akkor mi meg ő még hasonlóképpen gondolkodunk. Megvagyunk, tartjuk magunkat ahhoz, amiben egykor "megállapodtunk". Hogy az utóbbi évek lemezeinek népszerűsítése nehezebben megy, a megváltozott médiavilágnak köszönhető, amely egész nap rettenetesen erős ingerekkel bombáz mindanynyiunkat. Nem jó ez, de nem kell az egészet annyira komolyan venni. Ha úgy tennék, belehalnék. Vannak dalok, amelyekről én, vagy egy korszak, vagy egy személyes emlék sokakban megmaradt. Ez jó, ennek örülök. A verslemez, mint ez a mostani is, éppen ebből a mai őrületből kapcsolhatja ki a hallgatókat. Ha meghallgatására minél többen vállalkoznak, és velem együtt érzik a versek kettős zenéjét, sem ők, sem én nem jártunk rosszul.
Gréczy Zsolt
|
|
